Nemrég a francia elnökválasztás kapcsán a Les Echos egy cikket publikált, amely arra figyelmeztet: jó lesz az érintetteknek megbarátkozni a gondolattal, hogy a világ már nem Franciaország körül forog. Igaz is ez a megállapítás, meg nem is. Tény, hogy a gloire-t már nem veszi túlzottan komolyan senki, s az is tény, hogy Párizs még Európában is háttérbe szorult. Hogy formálisan az uniós politikai akarat kifejezése még mindig a franciák előjoga, azt Németországnak köszönheti, Berlin ugyanis – bölcs visszafogottságról tévén tanúságot – bőven megelégszik azzal, hogy a gazdasági döntésekben legyen az övé mindig az utolsó szó. Azokban a dühödt kritikákban, amelyek az elmúlt hónapokban – olykor jogosan, gyakorta érdemtelenül – Nicolas Sarkozy elnököt érték, tulajdonképpen a francia polgár azon frusztrációja jutott kifejezésre, amit a befolyás látványos csökkenése provokált ki.
Az említett kritikák azonban túl sommásan ítélkeznek. A Sarkozy irányította adminisztráció kitűnő uniós nívójú munkát végzett, amit aztán nem köszönt meg neki senki. Kézben tartotta a félévenként egymást követő elnökségeket, és sikerrel végezte el a feladatokat, valahányszor egyik-másik, az aktuális elnökséget adó ország képtelen volt azzal megbirkózni – csak emlékeztetni szeretnék a francia szerepjátszásra a látványosan csődöt mondott szlovén elnökség idején, de sokat köszönhet személyesen Sarkozynek a cseh elnökség is. Ráadásul ő kezdeményezte Orbán Viktor karanténba helyezését a magyar elnökség alatt, elsőként jelentve be: a 2011 nyarának elejére tervezett keleti partnerségi csúcsra esze ágában sincs eljönni.
A francia diplomáciai erőfeszítések és személy szerint Sarkozy elnök hozta tető alá a grúz–orosz megállapodást a 2008-as dél-oszét háborús konfliktus idején. A francia diplomácia érte el, hogy a bolgár ápolónők ép bőrrel szabaduljanak ki Moammer Kadhafi börtönéből, sőt később az ezredest megdöntő népfelkelés NATO-támogatását megszervező koalíciónak is Párizs volt a tényleges mozgatója.
Az elmúlt évek uniós szintű külpolitikai stratégiai lépései egyszer sem okoztak csalódást, s ebben az eddigi francia elnöki adminisztrációnak jelentős szerepe volt. Ugyanakkor olyan perspektivikus gondolkodásról és hatékony politikai logisztikáról tanúskodnak a felsorolható esetek, amelyek miatt egyetlen franciának sem indokolt hiányérzetre és nemzeti frusztrációra panaszkodni.
A Sarkozy személyével szembeni tömeges antipátia ugyanakkor ma már szavazatokban is mérhető tény, ám aligha Franciaország nemzetközi szerepvállalásával és súlyával függ ez össze, mint inkább azzal, hogy a franciák rossz néven vették eddigi elnöküktől a túlzott aktivizmust, és – feledve a masszív tömegmegmozdulásokat, amelyeket a baloldal és a szakszervezetek szerveztek a tervezett reformok beindítása ellen – őt teszik felelőssé a halogatásból fakadó gazdasági bajokért is.
A legtöbb elemző szinte biztosra veszi, hogy ha François Hollande lesz május 6. után Franciaország elnöke, a külpolitikai stratégia nem változik. Lehet azonban, hogy módosul annak eddigi intenzitása. Hollande-nak nincs tapasztalata e téren, és egyesek tudni vélik: nem is ambicionál különösebb szerepvállalást a külpolitikában. Viszont – szemben a jobboldallal, ahol Sarkozy, elemében érezvén magát, valóban elszívott minden levegőt a diplomatái elől – a baloldal olyan komoly szaktekintélyekre támaszkodhat, mint Laurent Fabius volt miniszterelnök, továbbá a romániai származású Pierre Moscovici vagy Hubert Vedrine – ez utóbbiak mindketten voltak már külügyminiszterek.
A szocialisták – és főként Hollande – kampányban kifejtett nézeteiből arra lehet következtetni, hogy olyan külpolitikai témákban készülnek eltérni az eddigi gyakorlattól, melyek túl erőteljes hangsúlyt kaptak Sarkozynél. Hollande nagy valószínűséggel lazít majd némileg a transzatlanti kapcsolatokon; mint ismeretes, az előző elnök szoros washingtoni kapcsolatai tulajdonképpen példátlanok voltak az eddigi francia politikában. Hollande elutasítja Sarkozy heves érzelmeit a Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök által megjelenített iszlamista politikával szemben is, ugyanakkor Sarkozynél kritikusabb hangot fog megütni Görögország gazdasági és Izrael emberjogi gyakorlatával szemben.
A két személyiség között van egy nagyon fontos stílusbeli különbség: eszméi és törekvései alapján furcsa módon a jobboldali Sarkozy tűnik újszerűbbnek, forradalmibbnak. A baloldali Hollande visszafogottsága nem elsősorban a külpolitikai területen járatlan ember óvatosságát tükrözi, mint inkább azt, hogy sokkal konzervatívabban közelít mindenhez, mint ellenfele. Sarkozy habozás nélkül átvette baloldali elődeinek radikálisan újító megoldásait; ennek jegyében ő is stratégiai fontosságúvá emelte a francia–német kapcsolatokat, akárcsak a hajdani François Mitterrand. Ugyanakkor hanyagolta a francia jobboldal számára mindig is nélkülözhetetlen „nemzeti aktivizmust”; szemmel láthatóan Sarkozyt sokkal jobban érdekelték a kapcsolatok gazdasági dimenziójú revitalizálása és a francia fegyverexport prioritásai, mint a frankofón közösségekkel ápolt különleges kulturális kapcsolat.
Meglehet, a baloldali Hollande épp e téren talál majd arra, ami láthatóan megkülönbözteti majd elődjének stílusától. Persze csak akkor, ha május 6-án valóban ő kerül ki győztesen az elnökválasztásból.
