Idén a világgazdaságot – és részben a politikát is – meghatározó két ország szembesül nagy kihívásokkal. Az Egyesült Államok ősszel elnököt választ, és ha egyelőre még alapjáraton is működik az országos politika, s csak a republikánusok belharca okoz olykor izgalmakat, a világ feszülten várja Barack Obama válaszát azon milliók elvárásaira, akik túl óvatosnak és nem eléggé karakteresnek ítélik eddigi elnöki tevékenységét.
Kínában pedig – szintén ősszel – új vezetés kerül a politikai struktúrák és az államvezetés élére, ám ott az eddig oly kiszámítható tervgazdaságos, autoriter rendszer működésében furcsa diszfunkcionalitások mutatkoznak. Mindez komoly belső politikai küzdelmekre utal az államfő, Hu Jintao (Hu Csin-tao) – illetve az októberben helyére lévő Xi Jinping (Hszi Csin-ping) jelenlegi alelnök – liberalizációs politikája, valamint az ultraortodox maoisták között.
A központi kormányzat nemrég felmentette minden funkciójából a párt csungcsingi (Chong-qing) területi első emberét, a komoly befolyással rendelkező Bo Xilait (Po Hszilai). Az oly fontos mezőgazdasági – és az utóbbi években kereskedelmi téren is jelentőssé vált – tartomány komoly kihívásokkal küszködik: rendkívüli mértéket öltött a korrupció, az állami hatóságok pedig csak félszívvel küzdenek ellene, a politika és az alvilág összefonódásának számos bizonyítéka került felszínre az elmúlt egy esztendőben.
Bo Xilai már rég a belső pártellenzék markáns figurája, aki a helyi és országos problémákért a „túl engedékeny” és „bűnösen liberális” pártvezetést okolja. Szerinte az országot csak egy újabb „kulturális forradalom” tudná megújítani és a helyes irányba terelni. Retorikája sokszor alig különbözött azoktól a gyűlöletáriáktól, amelyekkel Mao 1966 és 1976 között, azaz a tényleges „kulturális forradalom” évtizedében oly szörnyű gaztettekre buzdította vörösgárdistáit.
Az aktuális kínai helyzetről sok minden elmondható, ám az aligha, hogy forradalmi lenne. A vidék népessége jelenleg nem tud annyi mezőgazdasági terméket termeszteni vagy előállítani, amit a nagyvárosok azonnal fel ne szippantanának. Gazdagodásuk záloga nemcsak a híres kínai szorgalom, de az is, hogy a központi kormányzat igyekezett a paraszti családokat földterülethez juttatni. Jelenleg a vidéki családok 90 százaléka rendelkezik saját tulajdonú földdarabbal. A városi lakosok 80 százaléka pedig saját tulajdonú lakásban él. A vidékiek éppúgy, mint azok, akik az iparban és kereskedelemben, illetve az egyre bővülő szolgáltatásokban dolgoznak, sokkal többet veszíthetnének ma már, mint puszta láncaikat. A pekingi vezetés ezért is utasít el mindenféle forradalmi romantikát, s nem csak otthon. Nagy fenntartásokkal viszonyul például mindahhoz, ami az elmúlt két évben az arab világban lezajlott, és a jelek arra utalnak, hogy hasonló fenntartásai vannak a fülkeforradalom összes magyarországi következményével szemben is.
Az aktuális kínai politikai fejlemények legfájdalmasabb paradoxona, hogy az ország életét és fejlődését meghatározó államfő, valamint Wen Jiabao miniszterelnök tényleg levonta a Teng Hsziao-ping által lefektetett politika minden modernizációs tanulságát. A szakirodalom úgy emlegeti őket, hogy náluk liberálisabb politikusokat el sem lehetne képzelni a kínai közéletben. Döntéseik megalapozták az ország mai rendkívüli nemzetközi befolyását, a társadalmi demokratizálás előtt pedig – ha óvatosan is, de – látványosan kitártak sok kaput. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a miniszterelnöknek a Bo elmozdítását követően elmondott televíziós beszéde, amelyben nagyon kemény szavakkal ítélte el a maoista örökséget. „Egy újabb kulturális forradalom – fogalmazott – csak arra lenne jó, hogy ismét káoszba taszítson minket.”
Wen Jiabao sorsdöntő lépéseket tett miniszterelnökségének tizenegy éve alatt. Különösen az elmúlt esztendőkben gyorsult fel a gazdasági liberalizáció és a társadalom óvatos demokratizálása. Ami a gazdaságot illeti, Kínát egyszerre kényszeríti most komoly változtatásokra a világgazdasági válság és a meglévő strukturális problémahalmaz. A GDP bővülése még ma is megközelíti a mesés 8 százalékot, de csökkenő tendenciát mutat, az infláció érezhetően felgyorsult, a munkabérek olyannyira megemelkedtek, hogy Kína kezdi elveszíteni ebbéli eddig páratlan versenyképességét.
Wen beindított egy programot, ami a helyi vezetők közvetlen megválasztása révén utat próbál nyitni egyfajta demokratikus kultúra előtt: a terveknek megfelelően tíz éven belül akár minden társadalmi pozíció választások útján elérhető lesz, s ekként megszabadulhatnak a kommunista időszak centralizált, a pártelit manipulálta gyakorlatától. Legalábbis sokan ezt remélik e folyamattól.
Wen újabban onnan kap segítséget, ahol a kínai társadalom ortodox kommunistái inkább saját kudarcaikkal szembesültek mindig: Hongkongból. Az épp most zajló ottani választási kampányban az alulról jövő indulat meghiúsította a Peking által támogatott jelölt sikerét, komoly egyezkedések folynak, hogy kompromisszumos jelöltet találjanak a különleges gazdasági körzet (SAR) törvényhozásának (Legco) élére. Egy efféle meghátrálás korábban elképzelhetetlen lett volna, de az eset tanulságait az októberben leköszönő „negyedik vezetői generáció” látható módon beépítette terveibe. A Xi Jinping megszemélyesítette „ötödik generáció” pedig már e tehertétel nélkül léphet tovább a modernitás felé.
