A napokban – egészen pontosan április 2-án – volt harminc éve, hogy kitört a háborúba torkolló falklandi válság. Az Argentínát akkor teljes kontroll, sőt terror alatt tartó, de politikai – és főként gazdasági – nehézségekkel küszködő katonai junta 1982-ben megszállta az általuk Las Malvinasnak hívott két nagyobb és mintegy 700 apróbb területet az Atlanti-óceán déli részén. Ezzel arra kényszerítették Margaret Thatchert, hogy mozgósítsa haditengerészetét. A lépés óriási nacionalista felbuzdulást okozott Argentínában, ám a tábornokok nem számoltak azzal, hogy a határozott válaszlépések legalább ekkora lelkes támogatásban részesítik ellenfelüket, a brit miniszterelnököt.
Attól a pillanattól, hogy az angol flotta kifutott a Falkland-szigetek felé, nem volt kétséges: az, aki győz, hosszú ideig kamatoztathatja majd e győzelem hasznait. Az a fél viszont, amelyik veszít, mindent elveszít. Márpedig nem csak az a katonai erő volt jelentékenyebb, amivel Nagy-Britannia rendelkezett, de az argentin esélyeket az is lenullázta, hogy Thatcher nem csak saját népét tudhatta maga mögött, de az Egyesült Államokat is, no meg az Argentínával szomszédos és azzal kutya-macska barátságot ápoló Chile első emberét, Augusto Pinochetet. Washington London rendelkezésére bocsátotta az elektronikus és műholdtechnikával megszerezhető valamennyi nélkülözhetetlen adatot, Pinochet hírszerzése pedig óráról órára informálta a briteket a fokozatosan módosuló argentin katonai intenciókról, valamint a hadmozdulatokról, a tartalékok mozgósításáról, azok logisztikájáról.
Mégsem voltak teljesen logikátlanok a Buenos Aires-i kalkulációk. Ki hitte volna, hogy egy jelentéktelen szigetcsoport, melynek felülete mindössze tizenkétezer négyzetkilométer, lakosainak száma pedig legfeljebb kétezer volt akkortájt, fontossággal bírhat a brit közvélemény számára. Visszafoglalása egyrészt iszonyatos költségekkel jár, ráadásul Margaret Thatcher kabinetjét akkoriban elsősorban a meglehetősen arcátlan bányászszakszervezetekkel folytatott élethalálharc foglalta le, a lakosság pedig kifejezett ellenszenvvel figyelte a Vaslady kíméletlenül racionális gazdasági intézkedéseit, azaz a megszorításokat.
A tábornokok komoly számításokat végeztek és stratégiailag is modellezték a megtervezett konfliktust. Derűlátásuk egyik forrása a Grönlanddal kapcsolatban egyre fogyó dán türelem volt; Koppenhága már akkor mindent megtett volna, hogy szabaduljon az óriási szigetvilágtól – maga Grönland a világ legnagyobb szigete –, mely évről évre felemésztette, és azóta is emészti a dán büdzsé jelentős részét. Hogy máig nem sikerült megszabadulniuk a szigettől, annak a területet benépesítő eszkimók (inuitok) vonakodása az oka, akiknek eszük ágában sincs belevetni magukat az anyagilag kockázatos függetlenségbe.
Thatcher viszont presztízskérdést csinált az ügyből, és jó alkalmat látott a II. világháborús emlékek feltámasztása révén arra is, hogy ambiciózus reformjaihoz így új társadalmi közmegegyezést teremtsen. Nem elhanyagolható körülmény, hogy az argentin katonai junta az akkori világ egyik páriája volt; nem számíthatott másra, mint néhány dél-amerikai állam „erkölcsi” (!) támogatására és Spanyolország távoli szimpátiájára. De az említett államoknak is kockázatos volt Leopoldo Galtieri elnök-tábornokkal kompromittálniuk magukat, még ha mélységesen egyet is értettek a britek falklandi kiebrudalásával. Thatcher tehát egyfajta civilizatorikus lépésként definiálta az első pillanattól kezdve a katonai fellépést, mely nem csak egy britek által lakott – és azok szavazatai révén jogilag britnek számító – terület visszafoglalását jelentette, de a demokrácia diadalát is. Túl kézzelfogható volt a párhuzam a II. világháborúval ahhoz, hogy le lehetett volna mondani ennek alkalmazásáról az érvek felmutatásakor.
A konfliktus végkifejlete közismert: Galtieri és a junta belebukott a vállalkozásba, Thatcher pedig esélyt kapott arra, hogy liberális reformjait megvalósítsa, a szakszervezetek populista őrjöngése dacára a közvélemény mellé állt. A diplomáciai kapcsolatok helyreálltak, ma pedig a felek visszafogottan próbálnak nyilatkozni az ügyről. De hogy mennyire eleven még ma is az egykori konfliktust elindító nacionalista indulat, azt az évforduló kapcsán megjelent argentin cikkek özöne épp úgy mutatja, mint a cikkekhez fűzött indulatos kommentárok. Ennek dacára a falklandi kérdés továbbra sem kül-, hanem belpolitikai.
Bár az argentin elnöknő, Cristina Kirchner február 2-án újra bilaterális tárgyalások szükségességéről beszélt, és randalírozó tömegek vonultak a brit követség elé, London lezártnak tekinti az ügyet, pozíciói merevségét pedig ma számos olyan ok is indokolja, amelyeket 1982-ben még egyáltalán nem lehetett evidenciaként kezelni.
Az egyre zsugorodó halászati területek nagyon felértékelték az utóbbi időben az Atlanti-óceán déli vizeit, a Falkland-szigetek pedig egyik központja lett a térségben zajló halászati tevékenységnek. Nem véletlen, hogy az 1982-ben még alig kétezres lakosság száma mára megduplázódott, s hónapról hónapra gyarapodik. A másik ok az Antarktisszal kapcsolatos stratégiai szemléletmód lassú változása. Bár nemzetközi egyezmények garantálják, hogy a földrészt megőrzik olyan érintetlennek, amilyen az máig megmaradt, ám a különböző természeti erőforrások elapadása a jövőben nélkülözhetetlenné teheti – s alighanem teszi is – a kontinens körüli talapzat bevonását ezek pótlásába. Ne feledjük, a hasonló megállapodások dacára az Arktikumon, különösen a kontinentális talapzat Oroszországhoz tartozó területein, gőzerővel folynak már egy ideje a feltárások.
