Kedden, a vasárnap lezajlott francia parlamenti választások végeredményének hivatalossá válásakor Nicolas Sarkozy elnök olyat talált mondani, ami könnyen beárnyékolhatja egész politikai jövőjét. Szerinte „a Nemzeti Front által képviselt politika teljes egészében kompatibilis a Francia Köztársaság eszméjével”. Akkor is több mint merész – és tartalmában hazug – kijelentés ez, ha történetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az elnök számára ma úgy kell Marine Le Pen szélsőségeseinek támogatása, mint egy falat kenyér. E kijelentés ugyanis könnyen legitimálhatja azon szavazók körében a radikális jobboldalt, akik egyébként politikai kultúrájuk okán eddig semmiképp sem szavaztak volna rá, bár egyébként maguk is jobboldaliak, és osztanak számos olyan felvetést, amellyel egyedül csak a Nemzeti Front rukkolt elő. Françoise Fressoz okkal figyelmeztet rá a Le Monde-ban, hogy ilyesmire eddig egyetlen UMP-s – azaz gaulle-ista – politikus sem mert volna vállalkozni. Mi több, 2002-ben, az UMP elnökjelöltje, Jacques Chirac sikerrel egyesítette a jobboldal és a baloldal választóerejét, az akkori nemzeti frontos jelölt, Jean-Marie Le Pen ellen.
Hogy mennyire így van ez, mi sem bizonyítja jobban, mint a nemzetgyűlési – azaz a parlamenti – választások közeledte, melyek egyfajta főpróbájaként is felfogható a mostani elnökválasztás. Ha demokratikus legitimációt nyer júniusban a Nemzeti Front, akkor – e siker által – akár még frakciót is alakíthat a nemzetgyűlésben. Ha pedig lesz frakciója, akkor – koalíciós kényszer esetén – könnyen érvényesítheti „sajátos nézeteit” kormányszinten is.
A veszélyt már csak azért sem lehet lebecsülni, mert a baloldalt sem hagyta érintetlenül a Le Pen által besöpört, imponáló 18 százalék a vasárnapi első fordulón. (Az első fordulóról cikkünket lásd itt -a szerk.) François Hollande, a szocialisták elnökjelöltje is azok visszahódításáról beszélt legutóbb, akik kilátástalan helyzetük miatt sodródtak át a baloldalról a szélsőjobb táborába. A gondolat szép, de akkor sem feledkezhetünk meg a dermesztő kérdésről: mit lehet ezeknek az aluliskolázott, minimáljövedelmű csoportoknak ígérni, hogy szavazataikat ne Le Penre, hanem Hollande-ra adják?
Ugyanakkor az is igaz, hogy a Nemzeti Front, bár a hagyományosan liberális francia politikai szférában nagyon is úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban, bornírt stílusa pedig több mint bántó a mértéket megszabó párizsi értelmiség szemében, közel sem sorolható Európa legaljához. E tekintetben bőven van még esély alulmúlni a lehetőségeket.
Magyarán a Nemzeti Front nem a Jobbik tükörképe, hanem a mai Fideszé. Marine Le Pen „érdeme”, hogy a papája által olyannyira kedvelt hagyományos szélsőjobboldali zsargon helyett inkább a szociális demagógiát részesíti előnyben, épp úgy, ahogy a hatalomra készülő Fidesz centrális ereje tette 2006-tól a 2010-es győzelemig. Ráadásul unióellenes, előfordult már nemegyszer, hogy Brüsszel és Berlin gyarmatosító hajlamáról beszélt, akárcsak a januári budapesti „békemenet” szónokai. Ráadásul a Nemzeti Front gyakorta olyan politikai témákat és stílust preferál, amelyek feszegetik ugyan a demokratikus kereteket, de a velük kapcsolatos európaibb tiltakozás könnyen hárítható azzal, hogy az ilyesmi nem a párt mérvadó irányának jellemzője – ahogy Wittner Mária, Kövér László és a nemrég jobblétre szenderült Csurka szerepléseit is mentegetni Fidesz-körökben leginkább ekként szokás.
Mindazonáltal mi magyarok mélyen átérezhetjük a kínt és a megdöbbenést, hogy Nyugat-Európában a Fidesz nacionalista manírjaival és erkölcsi nihilizmusával felkent párt 18 százalékig juthatott, sőt akár még növelheti is erejét. Ám, ha ez így van, akkor aligha csodálkozhatunk azon, hogy Kelet-Európában meg egy Jobbik típusú társaságnak van beígérve a közeljövőben hasonló siker.
