Alulmúlni a lehetőségeket

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. április 27.

Diplomáciai jegyzet

A francia Nemzeti Front nem a Jobbik tükörképe, hanem a mai Fideszé. Marine Le Pen „érdeme”, hogy a papája által olyannyira kedvelt hagyományos szélsőjobboldali zsargon helyett inkább a szociális demagógiát részesíti előnyben, éppen úgy, ahogy a hatalomra készülő Fidesz centrális ereje tette 2006-tól.

Kedden, a vasárnap lezajlott francia parlamenti választások végeredményének hivatalossá válásakor Nicolas Sarkozy elnök olyat talált mondani, ami könnyen beárnyékolhatja egész politikai jövőjét. Szerinte „a Nemzeti Front által képviselt politika teljes egészében kompatibilis a Francia Köztársaság eszméjével”. Akkor is több mint merész – és tartalmában hazug – kijelentés ez, ha történetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az elnök számára ma úgy kell Marine Le Pen szélsőségeseinek támogatása, mint egy falat kenyér. E kijelentés ugyanis könnyen legitimálhatja azon szavazók körében a radikális jobboldalt, akik egyébként politikai kultúrájuk okán eddig semmiképp sem szavaztak volna rá, bár egyébként maguk is jobboldaliak, és osztanak számos olyan felvetést, amellyel egyedül csak a Nemzeti Front rukkolt elő. Françoise Fressoz okkal figyelmeztet rá a Le Monde-ban, hogy ilyesmire eddig egyetlen UMP-s – azaz gaulle-ista – politikus sem mert volna vállalkozni. Mi több, 2002-ben, az UMP elnökjelöltje, Jacques Chirac sikerrel egyesítette a jobboldal és a baloldal választóerejét, az akkori nemzeti frontos jelölt, Jean-Marie Le Pen ellen.

Hogy mennyire így van ez, mi sem bizonyítja jobban, mint a nemzetgyűlési – azaz a parlamenti – választások közeledte, melyek egyfajta főpróbájaként is felfogható a mostani elnökválasztás. Ha demokratikus legitimációt nyer júniusban a Nemzeti Front, akkor – e siker által – akár még frakciót is alakíthat a nemzetgyűlésben. Ha pedig lesz frakciója, akkor – koalíciós kényszer esetén – könnyen érvényesítheti „sajátos nézeteit” kormányszinten is.

A veszélyt már csak azért sem lehet lebecsülni, mert a baloldalt sem hagyta érintetlenül a Le Pen által besöpört, imponáló 18 százalék a vasárnapi első fordulón. (Az első fordulóról cikkünket lásd itt -a szerk.) François Hollande, a szocialisták elnökjelöltje is azok visszahódításáról beszélt legutóbb, akik kilátástalan helyzetük miatt sodródtak át a baloldalról a szélsőjobb táborába. A gondolat szép, de akkor sem feledkezhetünk meg a dermesztő kérdésről: mit lehet ezeknek az aluliskolázott, minimáljövedelmű csoportoknak ígérni, hogy szavazataikat ne Le Penre, hanem Hollande-ra adják?

Ugyanakkor az is igaz, hogy a Nemzeti Front, bár a hagyományosan liberális francia politikai szférában nagyon is úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban, bornírt stílusa pedig több mint bántó a mértéket megszabó párizsi értelmiség szemében, közel sem sorolható Európa legaljához. E tekintetben bőven van még esély alulmúlni a lehetőségeket.

Magyarán a Nemzeti Front nem a Jobbik tükörképe, hanem a mai Fideszé. Marine Le Pen „érdeme”, hogy a papája által olyannyira kedvelt hagyományos szélsőjobboldali zsargon helyett inkább a szociális demagógiát részesíti előnyben, épp úgy, ahogy a hatalomra készülő Fidesz centrális ereje tette 2006-tól a 2010-es győzelemig. Ráadásul unióellenes, előfordult már nemegyszer, hogy Brüsszel és Berlin gyarmatosító hajlamáról beszélt, akárcsak a januári budapesti „békemenet” szónokai. Ráadásul a Nemzeti Front gyakorta olyan politikai témákat és stílust preferál, amelyek feszegetik ugyan a demokratikus kereteket, de a velük kapcsolatos európaibb tiltakozás könnyen hárítható azzal, hogy az ilyesmi nem a párt mérvadó irányának jellemzője – ahogy Wittner Mária, Kövér László és a nemrég jobblétre szenderült Csurka szerepléseit is mentegetni Fidesz-körökben leginkább ekként szokás.

Mindazonáltal mi magyarok mélyen átérezhetjük a kínt és a megdöbbenést, hogy Nyugat-Európában a Fidesz nacionalista manírjaival és erkölcsi nihilizmusával felkent párt 18 százalékig juthatott, sőt akár még növelheti is erejét. Ám, ha ez így van, akkor aligha csodálkozhatunk azon, hogy Kelet-Európában meg egy Jobbik típusú társaságnak van beígérve a közeljövőben hasonló siker.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.