A toulouse-i terrorista, Mohamed Merah élete és halála, azt követően, hogy a legapróbb részletekre is fény derült, sokkolta nem csak a francia társadalmat, de egész Nyugat-Európát. Az elkövető mesterien szakszerű azonosítását követő 32 óra drámaiságát az akciófilmek sem múlhatták felül: kezdetben, amikor még – a Madridban vagy Londonban lezajlott terrorcselekmények párhuzamaként – mindenki azt hitte, hogy a feltételezett hálózatnak több merénylője is feltűnhet Franciaország-szerte, Merah elfogása és kivallatása mindennél fontosabbnak tűnt. A terroristával folytatott egyezkedések alatt azonban a szakértők lassan ráébredtek, hogy csak egy magányos farkassal néznek szembe, akitől legfeljebb olyan információkat tudhatnak meg, amelyek – köszönhetően a pakisztáni társszervekkel fenntartott olajozott kapcsolatnak – már rég a DCRI, a francia belbiztonsági hírszerzés birtokában vannak.
Ekkor Mohamed Merahra már nem volt senkinek szüksége, sőt fogva tartása és elítélése népszerűséget szerezhetett volna neki azok körében, akiket valós ideológiák mozgatnak, s akik hajlandók lettek volna további áldozatokra, hogy kiszabadítsák, de legalábbis „mártíromságával” csináljanak az al-Kaidának ingyenreklámot. Vagy így történt, vagy sem, a fiatal arab likvidálásának ez a legracionálisabb magyarázata.
A toulouse-i merénylő igazi indítékai viszont ma már nagy pontossággal körülírhatók. Személyiségét, családját, a közeget vizsgálva a francia lapok – pártállástól függetlenül – egyetértenek abban, hogy mindössze annyi történt: egy idegileg instabil, neurotikus, ráadásul iskolázatlan fiatal ez esetben nem azt az „életpályát” választotta, amit generációjának és osztályának majdnem minden más tagja. Ezzel szemben beutazta a pakisztáni Wazirisztán néhány települését, megtanult bánni a lőfegyverekkel, és mindeközben hinni kezdett mindabban, amit ottani környezete az „értelmes életről” megtaníthatott neki. A mások – különösen a zsidók és szülőhazájának, Franciaország szimbólumainak – gyűlöletét. Nem történt tehát más, minthogy saját kisebbségi frusztrációja helyett felfedezett magának egy másik, pánarab frusztrációt. Már ezért sem értek egyet Jacques Le Boheckel, a lyoni egyetem professzorával, aki a Le Monde által megjelentetett alapos cikkében arról ír, hogy Merah két-három keleti utazása nem volt több szokványos turistaútnál. Több volt annál, általa a vidéki kis nímandból egy csapásra küldetéssel bíró harcos válhatott; a gyáva kültelki fiúból olyan férfi, akitől mások félnek.
Ám még így sem lett belőle valódi terrorista, csupán egy magányos gyermek- és katonagyilkos, aki vágyott arra, hogy valaki legyen, ám mások, még az al-Kaidán belüli társai sem tartották alkalmasnak arra, hogy bevegyék valamelyik európai hálózatukba.
A dráma franciaországi kezelése komoly felelősségtudatot és elmélyültséget mutat: a politikai elit nagyjából egységesen reflektált a történtekre. Mindeközben az unióhoz frissen csatlakozott keletiek – mint előkelő idegenek – a nyugati társadalmak megoldatlan problémáiról fecsegnek, mellőzve most is a szembenézést azzal a ténnyel, hogy esetleg ők sem tudják majd elkerülni a találkozást a terrorizmussal. És ahelyett, hogy okulnának a Toulouse-ban lezajlott tragédiasorozatból, önelégülten továbbra is a Nyugat alkonyát várják.
Kelet-Európa számos kisebbsége gyűjtögeti tehetetlen indulatait, s eközben a kormányok úgy tesznek, mintha rájuk nem ugyanaz a sors várna, mint azokra a demokráciákra, amelyek már jó ideje oly kiszolgáltatottak saját belső kisebbségi konfliktusaikkal szemben. Az 1989 előtti rendszerek diktatúrái még megroggyant állapotukban is bírtak annyi erővel, hogy senkinek se jusson eszébe fegyverrel törni a többségi társadalomra. A demokrácia ésszerű és becsületes játékszabályai azonban könnyen őrült és becstelen következtetésekre vezethetik azt, akinek frusztráltsága semmiben sem kisebb Merahénál.
Emlékezzünk, szegény Rózsa Flores Eduardónak milyen könnyen sikerült a bolíviai rendszerváltás ígéretével két-három erdélyi fiút elbűvölnie, hogy aztán Eudardo meg egy ír mellett egyikükkel a biztonsági szervek golyói végezzenek Santa Cruzban. Akkor sem történt más, mint most: az ostoba kis társaság az Andok lejtőire álmodott forradalmi romantikával próbált elégtétel venni mindazért, amiben Romániában része volt, s főként azért, amiben nem lehetett ott sohasem része.
Ráadásul Kelet-Európában nem csak a kisebbségi magyarok érzik úgy, hogy az élettől többet is kaphatnának. Már csak egy hagymázas ideológia kell, az pedig – mint tudjuk – könnyen megszülethet.
