Terroristák, frusztrált kisebbségek

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. március 30.

Diplomáciai jegyzet

Az unióhoz frissen csatlakozott keletiek – mint előkelő idegenek – a nyugati társadalmak megoldatlan problémáiról fecsegnek, mellőzve most is a szembenézést azzal a ténnyel, hogy esetleg ők sem tudják majd elkerülni a találkozást a terrorizmussal.

A toulouse-i terrorista, Mohamed Merah élete és halála, azt követően, hogy a legapróbb részletekre is fény derült, sokkolta nem csak a francia társadalmat, de egész Nyugat-Európát. Az elkövető mesterien szakszerű azonosítását követő 32 óra drámaiságát az akciófilmek sem múlhatták felül: kezdetben, amikor még – a Madridban vagy Londonban lezajlott terrorcselekmények párhuzamaként – mindenki azt hitte, hogy a feltételezett hálózatnak több merénylője is feltűnhet Franciaország-szerte, Merah elfogása és kivallatása mindennél fontosabbnak tűnt. A terroristával folytatott egyezkedések alatt azonban a szakértők lassan ráébredtek, hogy csak egy magányos farkassal néznek szembe, akitől legfeljebb olyan információkat tudhatnak meg, amelyek – köszönhetően a pakisztáni társszervekkel fenntartott olajozott kapcsolatnak – már rég a DCRI, a francia belbiztonsági hírszerzés birtokában vannak.

Ekkor Mohamed Merahra már nem volt senkinek szüksége, sőt fogva tartása és elítélése népszerűséget szerezhetett volna neki azok körében, akiket valós ideológiák mozgatnak, s akik hajlandók lettek volna további áldozatokra, hogy kiszabadítsák, de legalábbis „mártíromságával” csináljanak az al-Kaidának ingyenreklámot. Vagy így történt, vagy sem, a fiatal arab likvidálásának ez a legracionálisabb magyarázata.

A toulouse-i merénylő igazi indítékai viszont ma már nagy pontossággal körülírhatók. Személyiségét, családját, a közeget vizsgálva a francia lapok – pártállástól függetlenül – egyetértenek abban, hogy mindössze annyi történt: egy idegileg instabil, neurotikus, ráadásul iskolázatlan fiatal ez esetben nem azt az „életpályát” választotta, amit generációjának és osztályának majdnem minden más tagja. Ezzel szemben beutazta a pakisztáni Wazirisztán néhány települését, megtanult bánni a lőfegyverekkel, és mindeközben hinni kezdett mindabban, amit ottani környezete az „értelmes életről” megtaníthatott neki. A mások – különösen a zsidók és szülőhazájának, Franciaország szimbólumainak – gyűlöletét. Nem történt tehát más, minthogy saját kisebbségi frusztrációja helyett felfedezett magának egy másik, pánarab frusztrációt. Már ezért sem értek egyet Jacques Le Boheckel, a lyoni egyetem professzorával, aki a Le Monde által megjelentetett alapos cikkében arról ír, hogy Merah két-három keleti utazása nem volt több szokványos turistaútnál. Több volt annál, általa a vidéki kis nímandból egy csapásra küldetéssel bíró harcos válhatott; a gyáva kültelki fiúból olyan férfi, akitől mások félnek.

Ám még így sem lett belőle valódi terrorista, csupán egy magányos gyermek- és katonagyilkos, aki vágyott arra, hogy valaki legyen, ám mások, még az al-Kaidán belüli társai sem tartották alkalmasnak arra, hogy bevegyék valamelyik európai hálózatukba.

A dráma franciaországi kezelése komoly felelősségtudatot és elmélyültséget mutat: a politikai elit nagyjából egységesen reflektált a történtekre. Mindeközben az unióhoz frissen csatlakozott keletiek – mint előkelő idegenek – a nyugati társadalmak megoldatlan problémáiról fecsegnek, mellőzve most is a szembenézést azzal a ténnyel, hogy esetleg ők sem tudják majd elkerülni a találkozást a terrorizmussal. És ahelyett, hogy okulnának a Toulouse-ban lezajlott tragédiasorozatból, önelégülten továbbra is a Nyugat alkonyát várják.

Kelet-Európa számos kisebbsége gyűjtögeti tehetetlen indulatait, s eközben a kormányok úgy tesznek, mintha rájuk nem ugyanaz a sors várna, mint azokra a demokráciákra, amelyek már jó ideje oly kiszolgáltatottak saját belső kisebbségi konfliktusaikkal szemben. Az 1989 előtti rendszerek diktatúrái még megroggyant állapotukban is bírtak annyi erővel, hogy senkinek se jusson eszébe fegyverrel törni a többségi társadalomra. A demokrácia ésszerű és becsületes játékszabályai azonban könnyen őrült és becstelen következtetésekre vezethetik azt, akinek frusztráltsága semmiben sem kisebb Merahénál.

Emlékezzünk, szegény Rózsa Flores Eduardónak milyen könnyen sikerült a bolíviai rendszerváltás ígéretével két-három erdélyi fiút elbűvölnie, hogy aztán Eudardo meg egy ír mellett egyikükkel a biztonsági szervek golyói végezzenek Santa Cruzban. Akkor sem történt más, mint most: az ostoba kis társaság az Andok lejtőire álmodott forradalmi romantikával próbált elégtétel venni mindazért, amiben Romániában része volt, s főként azért, amiben nem lehetett ott sohasem része.

Ráadásul Kelet-Európában nem csak a kisebbségi magyarok érzik úgy, hogy az élettől többet is kaphatnának. Már csak egy hagymázas ideológia kell, az pedig – mint tudjuk – könnyen megszülethet.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.