XVI. Benedek pápa az elmúlt két hétben sorra látogatott számos közép-amerikai államot. Utolsó állomása Kuba volt, amely egyszerre szimbóluma egyfajta maradandóságnak és persze az elmúlásnak is. Ekként látták ezt azok is, akik köré e vizit szerveződött: a pápa, magát a legkevésbé sem visszafogva, a rendszert és annak ideológiai bázisát, a marxizmust ment oda temetni, míg a vendéglátók, a két Castro fivér hat évtizedes dackorszakuk sikereként próbálták beállítani a találkozást.
A pápai különgép még le sem szállt a havannai repülőtéren, ellenzéki körökben már elterjedt egy vicc. Eszerint XVI. Benedek az utolsó kenetet jön feladni a rendszernek. És a pápai gép még fel sem szállt, amikor az európai sajtó már arról cikkezett, hogy egy idejétmúlt marxista diktatúra és egy maradi vallási intézmény keresi egymás kölcsönös támogatását egy olyan világban, amely mindkettő felett kimondta az elvégeztetettet.
Nos, ami a havannaiak reményeit megjelenítő viccet illeti, annak nagy esélye van valósággá válni: a pápai utolsó kenetre valóban szüksége lehet a rendszernek. A haldoklás számos feltűnő jele mutatkozik egy ideje, bár kétségtelen, hogy a beteg unortodox megoldásokkal próbál még ellene szegülni a természet törvényeinek. Ugyanakkor senki előtt sem titok, hogy a venezuelai olaj és gáz, valamint a hitelek nélkül már rég megállt volna az állami működés, sőt Hugo Chávez nagyvonalú, de nem önzetlen segítsége sem elégséges. Ezért aztán a turisták becsábításán túl a tőke előtt is lassan megnyílnak az ország kapui, a belső privatizálás pedig felgyorsult, ha egyelőre még nem is a termelési szektorban, de az ingatlanpiacot illetően mindenképp.
Hogy azért a rendszer még bír némi vitalitással, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az ország érsekének, Jaime Lucas Ortega bíborosnak a nyilatkozata, amelyet a Vatikán hivatalos lapja, a L'Osservatore Romano közölt. Ebben majdhogynem idilli kubai állapotokat fest a főpap, egyetlen szóval sem említi az ellenzéket, a katasztrofális gazdasági viszonyokat, a számtalan meghurcolt hívő kálváriáját. És az is a régi reflexek hangulatát idézi, hogy sok újságíró, akiket korábban – az ellenzékkel való kapcsolattartás vagy kritikus témák feszegetése miatt – kiutasítottak Kubából, most, a pápai látogatás alkalmával sem kaptak beutazási engedélyt.
XVI. Benedek nyilvánvalóan arra számít, hogy Fidel Castro karizmatikus szelleme még egybetarthat ugyan mindent, de amint lehunyja szemét, a gát átszakad, mint 1989-ben Kelet-Európában. Márpedig az évtizedeken át elnyomott hitélet reneszánszának akkor jön majd el az ideje. Kuba nem nagy ország, de kisugárzása mégis páratlan, s ez a szolgálat a katolikus egyháznak nem is jöhetne jobbkor, mint mostanság.
Erre gondolnak azok is, akik Kuba és a Vatikán egymásrautaltságáról írnak: mindkettő támaszt remél a másiktól, még ha bizarr és ellentmondásos módon is. A pápa arra vár, hogy a rendszer kimúljon, a rendszer pedig arra, hogy a pápai látogatás legitimálja őt. Eléggé furcsa páros, mondhatni.
Persze XVI. Benedek örömét még jócskán beárnyékolhatja a változások utáni ébredés; Ortega érsek szervilis nyilatkozata is azt sejteti, hogy Kubában sem különb a helyzet, mint volt az egykori szocialista táborban, ahol a rendszerváltással a besúgói buzgalmat nagyon sok pap cserélte le gyorsan jobboldali radikalizmusra. Hogy a hierarchia politikai korruptságáról most ne is beszéljünk.
Különösen Szent Péter utódjának lenne tanácsos levonni bizonyos következtetéseket. Míg a protestáns Németország egy feddhetetlen demokratát – történetesen egy lelkészt – emelt a legfőbb állami pozícióba, a szintén protestáns Csehországban pedig Prága érseke személyesen vonult az utcára megfékezni a neonáci bandákat, addig a katolikus Lengyelországban az egyháznak szava sincs a Radio Maria fasiszta uszításaihoz, sőt mindig is támogatta a Kaczyńskik primitív politikai kurzusát. Szűz Mária Magyarországán pedig… de ezt talán hagyjuk, elég, ha rezignáltan visszagondolunk a nemrég elfogadott egyházügyi törvényre és az azt övező politikai vitára, továbbá Márfi Gyula, Gyulai Endre, Erdő Péter magvas gondolataira.
