A kormányzati média, valamint Orbán Viktor után már Martonyi János külügyminiszternek is be kellett vallania, hogy nem érti az Európai Unió felelős vezetőinek, intézményeinek a szándékait. Pedig hát – amint mondani szokás – ő azért kapja a fizetését, hogy megértse a nemzetközi élet eseményeit formáló logikát. De én maradéktalanul megértem értetlenkedésüket, sőt a meglepetést is, ami úrrá lett rajtuk, hisz mindaz, amit most a fejükre olvasnak, szöges ellentétben áll tévedhetetlen küldetéstudatukkal éppúgy, mint azzal a hittel, amelyből oly gyorsan megépítették itthon totális hatalmuk kultuszát.
Orbán számára az erő mindenhatóságot és mindenekfelettiséget jelent – ezt a magyarok java része talán már kezdi felfogni. Ám az egészen biztos, hogy Brüsszelben a helyzet komolyságát végre megértették. Az Európai Bizottság szóvivője még talányos, 20 vagy 30 tételből álló kifogási listát emlegetett a minap, ám ne legyenek illúzióink, a problémás ügyek száma növekedni fog, méghozzá egyenes arányban azzal az idővel, amit a magyar kormányzat hüledezésre és értetlenkedésre pazarol. Ezt viszont Martonyinak már értenie kellene. Nem, nem azt, hogy Magyarország letért a demokratikus útról, ezt ugyanis valóban nem értheti. Elvégre a nevezett minisztert úriembernek lehet ugyan nevezni, demokratának azonban aligha, hisz egyetlen szava sem volt az ország autoriter átalakítása ellen, mi több, legalább olyan önelégült természetességgel fogadta a botrányos törvényeket és az alaptörvénynek nevezett alpári giccsgyűjteményt, mint a terrorista Arafat a Nobel-békedíjat (1994).
Viszont azt mindenképp érzékelnie kellene, hogy a hitelből már fikarcnyi sem maradt – nem az IMF-hitelből, hanem abból, ami feltétlenül szükséges, hogy valakit, egy politikust, egy kormányt komolyan vegyenek. A brüsszeli szóvivő a bizalom visszaszerzéséről beszél, nos, ez az, amihez a szóban forgó hitelre feltétlenül szükség lenne, de nemcsak befektetői, hanem politikai értelemben is.
Időnként újraolvasom Harry Kessler gróf naplóját, amit haláláig vezetett. Ő volt az egyik utolsó nagy európai egyéniség: német apától, ír-brit anyától származott, és Párizs volt a szülővárosa. Éveken keresztül Németország vezető diplomatájaként a weimari időszakban ő bonyolította azokat a tárgyalásokat, amelyek révén legyőzött és megalázott hazája igyekezett demokratikus úton visszaszerezni valamit abból, amit 1918-ban elveszített. A helyzet nem lett volna kilátástalan, ha nincs gazdasági világválság és egy másik – demokratának szintén nem nevezhető – úriember, akit történetesen Adolf Hitlernek hívtak.
Kessler szorgalmasan lejegyez minden fontosabb fejleményt, és persze a hozzájuk társuló érzelmeket, a tehetetlen dühöt és a kétségbeesést, amelyek között a német értelmiség vergődött, amint nap mint nap összeilleszteni kényszerült a hazája miatti aggódást azzal a gyűlölettel, amelyet az arrogáns és felelőtlen, csak az erejében és alantas rögeszméiben bízó náci kormányzat iránt táplált. Pontosan leírja, hogy az emigrációba kényszerült egykori kiválóságok hogyan próbálták még 1933 után is mentegetni Németországot, miközben igyekeztek meggyőzni Londont, Párizst és Washingtont arról, hitük szerint mennyi borzalmat rejteget mindenki számára az az erő, amely csak a hazát, a hazán belül csak a nemzetet, s a nemzeten belül csak egyetlen embert tekint viszonyítási pontnak.
A napló hangvétele az 1933. május 5-i bejegyzéssel megváltozik. Harry Kessler épp Londonban van, amikor friss tapasztalatát lejegyzi: „Két hét elég volt ahhoz, hogy a brit közvélemény németpártiból németellenessé váljék.”* Korábban London meglehetős együttérzéssel figyelte a weimari idők azon törekvéseit, amelyekkel a franciák által erőszakolt jóvátétellel szemben, illetve a németek által lakott területek elcsatolása ellen próbáltak fellépni, ez az együttérzés azonban a jelzett két hét alatt elpárolgott, sőt visszájára váltott. Miért? Mert a brit közvélemény szembesült az 1933 első hónapjaiban hirtelen megváltozott Németország igazi valójával, amit a sorjázó, a Reichstag által dömpingtempóban elfogadott új törvények immár egyértelművé tettek.
Persze nemcsak a politikai korrektség, de a józan ész is figyelmeztet: Orbán nem egy 1933-as diktátor, Magyarország pedig még az unió tagja. Az is egy lényeges különbség, hogy míg Németország esetében alig két hétre volt szükség ahhoz, hogy átlássanak a hitleri szitán, addig Orbánnak két esztendő adatott. Ám az tény, hogy – habár a tartalmak között óriási a különbség – az egykori német törvényekből éppen úgy hiányzik Európa és a demokrácia szelleme, miként a 2010 óta meghozott magyar törvényekből is.
Hadd álljon itt egy értelmező példa! Amikor e cikket írom, még nem történt döntés a parlament tagjainak javadalmazását érintő új törvényről. Olyan jogszabályról van szó, amit mindenki bátran felvállalhatna, hisz a társadalom igazságérzetét éppúgy feszegette az eddigi gyakorlat, mint a törvényesség kereteit (lásd költségtérítési manipulációk). Ám amíg az akarat megteszi majd a maga útját a tisztességes szándéktól a fideszes következményekig, a szemünk előtt fog megszületni egy olyan mameluktörvény, amellyel a kormány elsősorban saját képviselőit teszi a párt – pontosabban személyesen Orbán – foglyaivá. Aki egyszer elfogadja a jelölést és fideszes színekben a törvényhozás tagja lesz, egykönnyen már nem tud visszatérni a civil életbe, hisz törvény kötelezi majd, hogy sorra felégesse maga mögött a hidakat. A polgármesterek pedig örök törleszkedésre és igen, törlesztésre kényszerülnek majd ahhoz, hogy településük ügyeit hatékonyan intézhessék.
A demokráciát nem építő, hanem azt lebontó párt kezében így lesz minden támogatható célból undorító végkifejlet. És ez az, amit Brüsszel végre megértett.
* Harry Graf Kessler: Tagebücher 1918–1937. Insel Verlag, Frankfurt am Main, 1961.
