Miközben a múlt héten felerősödtek a harcok Szíriában, az ENSZ és az Arab Liga pedig – akárcsak az egész világ – tehetetlenül nézte a lázadók ellen mind hatékonyabban fellépő kormányerők előretörését, most hirtelen elhallgattak a fegyverek a Kofi Annan által kidolgozott béketerv nyomán. A kétségek viszont megmaradtak. Ennél törékenyebb fegyverszünetet ugyanis aligha látott még a világ, s eközben gyakorlatilag mindenki Moszkvát vádolja a kormánycsapatok és az ellenzék állóháborúja miatt.
Az orosz ellenzéki lapok kommentárjai sem gondolják ezt másként, egyenesen azzal vádolva a Kremlt, hogy a szír konfliktussal próbál elégtételt venni azért, mert teljesen kihagyták a nagy líbiai osztozkodásból. Kadhafi megdöntésének egyik fontos előzménye valóban az volt, hogy az oroszok az ENSZ Biztonsági Tanácsában megszavazták a NATO képviselte nemzetközi erők ottani beavatkozását. Viszont a Vlagyimir Putyinhoz köthető mérvadó média nem csinál belőle titkot: ilyesmire semmiképp se számítson senki, kerüljön bármibe is az a szíreknek.
De legyünk méltányosak: bár a szír konfliktus az úgynevezett „arab tavaszként” elhíresült folyamat része, egyáltalán nem állítható párhuzamba mindazzal, ami végül Kadhafi ezredes rezsimjének bukását eredményezte. A Szíriával kapcsolatos óvatosság nagyon is indokolt, számtalan szempont van, ami komolyan emlékeztetheti erre mind az érintetteket, mind az eseményeket szemlélő külvilágot. Bár a szír lakosság mintegy ötöde elkeseredett ellenfele az Asszad-rezsimnek, a lakosságnak az elnökkel egyébként nem szimpatizáló további harminc százaléka – a kisebbségi keresztények, kurdok, drúzok – úgy véli, a szekuláris rendszer helyébe lépő új muszlim vezetéstől inkább kell tartania, mint a jelenlegitől. Az ellenzék tehát még a lakosság felére sem támaszkodhat.
Az is tény, az úgynevezett Szabad Szír Hadsereg ereje messze nem elég, hogy a központi kormányzat csapataival eredményes háborút vívjon, és az sem kétséges, hogy az ENSZ BT felhatalmazásának hiányában sem a NATO, sem pedig az Arab Liga nem küldhet csapatokat az ellenzék megsegítésére. Végül, de nem utolsósorban Kadhafi, aki az elmúlt négy évtized alatt gyakorlatilag mindenkit a maga ellenségévé tett, nem mérhető Basar al-Asszadhoz, aki a legszekulárisabb arab államok egyikét vezette, és bár igen sok tekintetben korlátozta az emberi jogok érvényét, békés hétköznapokat teremtett az ország 22,5 milliós lakossága számára.
Mindebből persze sok minden levonható, de az korántsem, amire a Vlagyimir Putyin elnöki belépője nyomán hirtelen nagyon óvatossá vált orosz elemzők – így például a mindig igen eredeti gondolatokat felvető Fjodor Lukjanov – utalnak, mármint hogy Moszkva a helyes úton járna, nem csak saját érdekeit védve, de a szíriaiakéit is. Ugyanis mindenki tisztában van vele, hogy a konfliktust már rég le lehetett volna zárni, ha a BT-ben Moszkva nem akadályozza a konszenzus kialakulását, illetve ha megakadályozza is, de előáll olyan javaslattal, ami külföldi beavatkozás nélkül is konszolidációhoz vezet. De ilyesmi mindeddig nem történt. Az ellenzéki kommentárok tehát méltán nevezik a Putyin által cinikusan szorgalmazott mielőbbi megbékélést nem csak lehetetlennek, de egyben „mocskosnak” is.
A Moszkva képviselte magatartást olyan erőpolitikaként lehet csak értelmezni, amivel az elnöki pozíciót most visszafoglaló Putyin határozottan a világ tudtára adja: Oroszország nem a Nyugat része, mi több, ellenfelének és nem szövetségesének tekinti a Nyugatot. Mindez nem új keletű politikai szándék, de jó tudni és még idejekorán egyértelművé tenni, hogy mire számíthatunk, és mire nem.
Az ekként kialakult képbe illeszthető, méghozzá hibátlanul az a felháborodás is, amellyel a Kreml Viktor But orosz állampolgár felett az Egyesült Államokban kimondott ítéletet fogadta. A volt orosz katonatiszt jó ideje illegális fegyvereladással foglalkozott, mígnem 2008-ban sikerült Bangkokban őrizetbe venni, majd 2010-ben az USA-ba szállítani. But bizonyíthatóan azokat a kolumbiai drogbárókat látta el orosz forrásokból származó modern fegyverekkel – közöttük a hadsereg helikoptereit is megsemmisíteni képes föld-levegő rakétákkal –, akik elsősorban az amerikai piacra „termelnek”.
Az eddigi moszkvai hivatalos reakciók mintha semmit sem tudnának But letartóztatásának hátteréről, egyszerűen csak egy orosz állampolgár elleni hajszáról beszélnek, s minduntalan a „Nyugat Oroszország ellen folytatott hidegháborús politikáját” emlegetik. Miközben Moszkva a legtöbbször közömbösen figyeli állampolgárainak viszontagságait a közép-ázsiai volt szovjet utódállamokban, most Szergej Lavrov külügyminiszter jelezte: kiemelt fontosságú téma lesz az ügy a Hillary Clintonnal tervezett következő találkozóján.
Moszkvai megfigyelők figyelmeztetnek: a putyini vezetés a But-ügyet a jól ismert szovjet sémának megfelelően kezeli, s alighanem kész lesz olyan nyugati állampolgárok ellenében kicserélni a bűnözőt, akiket még csak ezután vádolnak meg – esetleg kémkedéssel. Az, hogy ezzel magukra ránthatják a Buttal szembeni – immáron bizonyított fegyvernepperi és drogüzérkedéssel kapcsolatos – vádakat, Putyint a jelek szerint a legkevésbé sem zavarja. Sőt, mintha a maga teremtette zavaros viszonyok között érezné elemében magát.
