Günter Grass Nobel-díjas német írónak ismét sikerült meglepnie a világot azzal, hogy egy Izraelt bíráló verssel állt elő a Münchenben megjelenő liberális Süddeutsche Zeitungban. Nem a jobboldali Netanjahu-kormány kritikájáról szól az Amit végre ki kell mondani című, nem túl épületes poéma, s nem is ez keltett kétes feltűnést, hisz a mai izraeli kormányzat politikai kurzusával kapcsolatban már többször kifejezték fenntartásaikat mások is, így Obama elnök éppúgy, mint szinte valamennyi mérvadó európai vezető, tekintet nélkül ideológiai elkötelezettségükre. Grass bírálata viszont nem egyetlen kormánynak szól, inkább a mindenkori Izrael politikáját célozza.
Az író heves érzelmei Izraellel kapcsolatban éppen oly kevéssé új keletűek, mint a nyugat-európai baloldalé, melynek egyes tagjai nem csak a mai izraeli politika elutasítását illetően igyekeznek következetesek maradni, de mindennek jegyében nem átallnak néha keblükre ölelni olyan terrorszervezeteket is, mint a Hamász vagy a Hezbollah. Mellesleg volt már rá példa, hogy egész baloldali irányzatok törtek pálcát visszamenőlegesen is a zsidóság felett – mindössze Izrael létezése miatt.
Van tehát Grassnak is mire támaszkodnia. Megállapítása, miszerint az izraeli nukleáris fegyverek „a világbékét veszélyeztetik”, pont olyan sületlenség, mintha valaki azzal érvelne, hogy „a Hirosimára ledobott atombomba a világbékét veszélyeztette”. A hidegháborúban persze voltak, akik erre hivatkoztak, mellőzve a tényt, hogy Hirosima és Nagaszaki pusztulása legalább fél évvel megrövidítette a világháborút, százezrek életét mentve meg ezzel, a szövetségesek pedig a gyors kapitulációval megspórolhatták Japán harcokkal terhes felszabadítását. Grasst is valami hasonló késleltetett aggodalom hajtja, miközben belátása valahogy mellőzi azt a tényt, hogy a zsidó állam – hírek szerint összesen öt vagy hat darab – soha be nem vetett atombombája, illetve az egész atomprojektje nem ma, hanem évtizedekkel korábban játszott kardinális szerepet a nemzetvédelemben, akkor, amikor Egyiptom maga is megpróbált szert tenni atomfegyverre, s amikor Izrael számára a hagyományos háborúk is sokkal többek voltak elvont lehetőségnél.
Az Izraelt bíráló okfejtés igazi arcátlanságának forrása, hogy egy olyan pillanatban hangzik el, amikor nem a zsidó állam prioritása az atombomba, hanem épp az ajatollahoknak. Ráadásul – a nagyzoló teheráni szólamok dacára – nem is Jeruzsálemnek elsődleges nemzetbiztonsági kockázat ez, hanem Szaúd-Arábiának és Törökországnak, nem is beszélve Irán valamennyi közvetlen szomszédjáról, továbbá az öböl menti apróbb államokról.
Ugyanakkor – szemben a Yedioth Ahronothtal, mely „a holokauszt utáni antiszemitizmus” élő tradíciójáról beszél Grass kapcsán – alighanem azoknak van igaza, akik e kijelentésekben nem is annyira a hagyományos zsidóellenes attitűdöket látják visszaköszönni, mint inkább a demokrácia perfid lebecsülését. Izraelben komoly vita van arról, hogy – nagy szolgálatokat téve az iráni atombombától rettegő egész Közel-Keletnek – megsemmisítse-e a zsidó állam az iszfahani, natanzi, qomi, valamint araki finomítókat, vagy sem. Jól ismert az izraeli értelmiség heves küzdelme azért, hogy megakadályozza a kormányt egy ilyen akció kivitelezésében, különösen úgy, hogy abban egyedül, nem pedig egy Iránnal szembeni nemzetközi koalíció tagjaként vegyen részt. És mindeközben mi zajlik Iránban? Hallott valaki az ottani atomprogramot – és a mögöttes politikai szándékokat – ért komolyabb belső kritikákról, vitákról?
Mások viszont – mint Pierluigi Battista, a Milánóban megjelenő Corriere della Serában – arra hívják fel a figyelmet, hogy Grass mindig is jó volt személye reklámozásában. Való igaz, amint megírta a Bádogdob című, méltán nagy nemzetközi sikert arató fő művét, az ekként megszerzett tekintélyt és befolyást azonnal olyan radikális csoportocskák támogatására herdálta el, amelyek már azt megelőzően szembefordultak saját tegnapelőtti elképzeléseikkel, hogy programjaikon – ha volt nekik egyáltalán ilyen – megszáradt volna a tinta. Grass mindenesetre ezzel örökre belopta magát a radikális polémiákba, miközben egymás után születtek újabb művei, amelyek azonban igencsak felejthetőknek bizonyultak – és akkor még nagyon udvariasan fogalmazunk.
Ám kár lenne bagatellizálni, s mindössze Grass hiúságának vagy ciklikus alkotói válságainak betudni az ügyet, mert azért alighanem ennél többről van szó. Európában nem csak a gazdaság, s ennek nyomán a politika van válságban. Ha ezek nem következtek volna be, s ha végképp kitörölhetnénk életünkből 2008 őszét minden következményével egyetemben, kultúránk, mentalitásunk és egész ethoszunk megváltoztatása és alapvető átformálása akkor is aktuális korparancs maradna. Az ötven-hatvan évvel ezelőtt megteremtett modern életérzés és életstílus már képtelen rá, hogy választ adjon és élményt nyújtson azoknak a nemzedékeknek, akiknek Zazie – akivel jó ötven éve Párizsban annyi minden megesett, miközben a metróról álmodozott – nem hogy nem nemzedéktársa, de egyenesen nagymamája.
Minthogy a lehetőségek határait feszegető új kultúra megteremtésére a jobboldal sohasem volt alkalmas, képes és hivatott, a kor mindezt ma ismét a liberális baloldaltól várná. Ám szomorú, hogy ehelyett a 60-as évek figurái játsszák még mindig unalomig ismételt magánszámaikat. A Grass-vers által fellobbantott indulat fonalát, bíráló éllel persze, az a Beate Klarsfeld kapta megint fel, aki 1971-ben még, a nácikkal szembeni jogos utóvédharc hevében, teljes mértékben legitimnek vélte az afféle eszközök alkalmazását, amelyek egyébként Arafatra, Abu Nidalra, Carlosra és a többi terroristára voltak igen jellemzőek. Nem ártana valami újat is kitalálni már. Nem ártana néhány új arcot is látni már…
Günter Grassnak, bár mostani produkciója szánalmasabb lett minden eddiginél, azért sikerült ismét saját létezésére felhívni a világ figyelmét. És erre mindaddig esélye is lesz, amíg az új nemzedékek meg nem teremtik önmaguk, egyediségük és nélkülözhetetlenségük – mások számára is örökbe hagyható – kulturális narratíváját.
