„Szinte mindig munkából indulok haza, ezért első osztályra, úgynevezett »csendes fülkébe« szoktam jegyet venni. Időben kiértem a Keletibe, de a vonat 10 perc késéssel érkezett, ezért sietnünk kellett a felszállással. Csakhogy a 19-es kocsit nem találtam. Végigszaladtam még egyszer a peronon, hátha csak figyelmetlen voltam, és elmentem mellette, de hiába. A hangosbemondó sem közölt semmit, csak azt, hogy a vonat öt perc múlva indul.
Ekkor vettem észre egy kalauz köré gyűlt kis csoportosulást; megközelítettem őket, s érdeklődtem, nekik is a 19-esre szól-e a jegyük. Kiderült, 19-es kocsi nincs a vonaton, nem is lesz, a kalauznak pedig az volt a dolga, hogy egy kinyomtatott listáról minden tizenkilencesnek egyenként megmondja, melyik másik kocsiba, melyik helyre üljön. Épp egy anyukának osztotta a helyeket, aki négy gyerekkel utazott és kétségbeesve próbálta megjegyezni, aztán lejegyezni a sebesen sorolt számokat, miközben többen is várakoztunk még a sorunkra. Megjegyeztem, nem kellene-e már felszállnunk a vonatra, hisz mindjárt indul.
A kocsi, amibe végül helyet kaptam, nem Intercity, hanem sima másodosztály volt, se klíma, se wifi, se konnektor. És a helyemen már ültek.
Végül húsz perc késéssel, de elindultunk. Egy négyüléses asztalnál találtam helyet, ahol
utastársaimmal hamar tisztáztuk: mi mind a nem létező 19-es kocsi számkivetett utasai vagyunk.
A beszélgetés úgy kezdődött, azon nevettünk, hogy az indulástól kezdve folyamatosan bemondták a hangosba, hogy »a 19-es kocsiban büfé üzemel és wifi van kiépítve«. És ami a »csendes fülkét« illeti, egy roma család, vagyis inkább kolónia települt közvetlenül mögénk, akik úgy kiabáltak, mintha valami bulivonaton lennénk.
Velem szemközti ülésen egy középkorú férfi ült, róla annyit tudtunk meg, hogy Nyíregyházára utazott, és hogy majdnem IC+ 1. osztályra vett jegyet, ami persze a valóságban szintén nem létezett. Azt mondta, akkor még idegesebb lett volna, ha oda szólna a jegye, és ahelyett ülne itt. A férfi mellett ülő idősebb hölgyről viszont hamar sok minden kiderült: hetvenegy éves közgazdász, pártnak sosem volt tagja, egyet nem ért senkivel,
senkinek sem hisz, Magyar Péternek sem, mert ugyan »jól beszél, de Orbán is milyen jól beszélt fiatal korában«.
Mindezek ellenére (vagy épp ezért?) a hölgy a rendszerváltás óta minden tüntetésen részt vett, ahol valamilyen fontos ügyért kellett kiállni: egészségügyi dolgozók, tanárok, bírók, Pride – mindenhol ott volt.
Azt mondta, neki nagyon elege van mindenből, és ugyan ő már idős, de mindenkinek azt tanácsolja, ha teheti, menjen el ebből az országból, nem lesz könnyű, de »a honvágyba még nem halt bele senki«, mire a mellette ülő középkorú nő halkan megjegyezte: »de, szerintem bele lehet«. Róla kiderült, hogy nővér, tizenöt évig Németországban dolgozott, így onnan már fog kapni nyugdíjat, van két gyereke, de ők nem mentek vele Németországba. Gyakran járt haza, de úgy is nagyon szenvedett. Aztán kiválasztották egy rövid ideig tartó párizsi munkára, most pedig épp Salzburgból jön, ott dolgozik egy kórházban.
Azt mesélte, hogy
azokon a helyeken, ahol megfordult, mindenhol nagyon várják a magyar nővéreket, orvosokat, »mert ők a jég hátán is megélnek«.
Az osztrák, német, francia egészségügyisek, akik abban szocializálódtak, hogy működik a protokoll, minden tiszta, megvannak a kellő eszközök, ha valami baj van vagy félresiklik, akkor nem tudják kezelni a helyzetet. Voltak osztályok, ahová kimondottan magyar nővéreket vártak, mint problémamegoldókat. És hogy mennyire nagyra becsülték őket.
A közgazdász hölgy arról mesélt, hogy Gyurcsány idejében, amikor a gyes szigorítása miatt a fideszes nők szerveztek tüntetést, akkor oda is kiment, noha sosem szerette a Fideszt. »Úgy voltam vele, ne basszatok már fel!«, ezt mondta a hölgy. És hogy hányszor volt olyan, hogy hívta a szomszédját, de az nem ment vele tüntetni, »olyan érvek miatt, hogy az Auchanba megy«. Azt is mondta, hogy végigjárta a ranglétrát, és amikor ő volt vezető beosztásban a vállalatnál, akkor mindenki feladatát tudta, mert valaha azt ő is csinálta, ettől volt jó vezető. És ha túlóráztak, akkor sosem hagyott ott senkit, hanem együtt túlóráztak.
A hölgy szerint
az a baj ezzel az országgal, hogy amikor azt kéri egy gyerektől, hogy mosson meg egy almát, akkor az csak a folyó víz alá tartja a gyümölcsöt – de az nem megmosás.
A hölgynek az volt a hitvallása, hogy mindig a tökéletesre kell törekednie mindenkinek, orvosnak, tanárnak, gázszerelőnek… A között, hogy aktívan teszel valamit vagy csak megúszósan csinálod, de valójában nem érdekel a dolog, nagy a különbség. Kicsit olyan volt, amiről beszélt, mint Wenders filmje, a Tökéletes napok – bármit is csinálsz, a legjobban akard csinálni, akkor működnek jól a dolgok. És hogy a jó mesteremberek is hiányoznak már az országból, sajnálkozott a hölgy.
Megállapítottuk, hogy egyébként mindannyian szeretünk vonattal utazni. A nővér hozzátette: Ausztriában a vonatok nemcsak pontosan indulnak és pontosan érkeznek, hanem mindig van is az a kocsi, ahová a helyed szól.
Ő odakint mindenkinek mondja, hogy »a MÁV az egy életérzés« – amikor már a kocsi sem létezik, de emlegetik egész úton.
Azt mondta a nővér, olyan élményei vannak a MÁV-val, hogy abból könyvet tudna írni, mert hogy Németországba is vonattal járt tizenöt évig.
Néha öttel gurultunk, ilyenkor az idős hölgy megjegyezte, »Jaj, remélem, nem így megyünk Miskolcig!«.
Aztán jött a kalauz, aki némán tűrte az utasok szidalmait, hogy »stadion az van, tűzijáték az van«, az idős hölgy is panaszkodott neki az állapotokra, meg hogy hülyének nézik az embert, erre a szemközti férfi is megszólalt végre: »ez nem az ő hibája«, mire a kalauz: »igen, köszönöm, de én nem mondhatok semmit«. És
mindannyiunk kezébe nyomott valami igazolásfélét arról, hogy »nem a megfelelő szolgáltatást« kaptuk.
Útközben a kocsiban a fény hol kialudt, hol visszajött, ahogy az mostanában a vonatokon lenni szokott. Akárhányszor elsötétedett, az egyre harsányabb szomszédos csapatból egy kisgyerek fölkiáltott: »Dik má’, megint lekapcsolták!« A nővér mosolyogva meg is jegyezte, »ilyenkor mindig érzem, hol a helyem«.
Eredetileg úgy készültem, hogy olvasni fogok az úton, két könyvet is vittem magammal, és amikor megláttam ezt a káoszt, elszomorodtam, de aztán nem bántam, hogy így alakult.
Én nem nagyon szólaltam meg, inkább csak hallgattam a két nő történeteit. Hogy a nővér, amíg kint élt Németországban, orvoshoz hazajárt, mert az itteniekben, a körülmények ellenére, szakmailag jobban bízott. Aztán arra terelődött a szó, hogy a nővérnek egy fiatal német kolléganője nem tudta leolvasni a mutatós órát, mert egész életében mindenhol csak digitális órát látott, innen kanyarodtak oda, hogy kint már nincs is papír recept, s talán már itthon sincs. Erre
megjegyeztem, hogy de, van papír recept, kérdezték, honnan tudom, mondtam, mert írtam már fel, mire az idősebb hölgy: »Akkor maga orvos?! Jaj, jaj, szegény!«,
mondta és simogatni kezdte a karom, »Jaj, jaj, szegény!«, csak ezt hajtogatta, meg hogy »Kitartást!«.
Amikor aztán Miskolcon leszállni készülődtünk, újra megsimogatott és kitartást kívánt, majd a körülöttünk álló ismeretlenekhez fordult, nekik mondta: »Kicsi orvos!«. A nyíregyházi férfi pedig azzal búcsúzott, hogy: »Aztán jövőre odafigyelni, hová tesszük az ikszet!«.
Harminc perc késéssel érkeztünk, a jegy árának felét, ahogy azt Lázár ígérte, visszakaptam.”
(Címlapképünkön: a miskolci Tiszai pályudvar restije kora reggeli fényben. Fotó: a szerző felvétele)
