Az ember a változás egyre több jelét érzékeli még olyan nyugati országokban is, amelyek eddig tulajdonképp nagyon stabilnak mutatkoztak; mindenütt átszerveznek valamit, leginkább az állami struktúrákban, a privát szféra pedig higgadt lépésekkel igyekszik az efféle intézkedéseket követni, szemmel láthatóan azért, hogy a korábbi távolság aránya az állami és privát szféra között ésszerű határokon belül ugyanaz maradjon. Vannak persze ettől eltérő fejlemények is: elsősorban Dél-Európában, amely leginkább rászorulna az átalakulásra, egyelőre csak a reformok árának emelkedését, a mutatók stagnálását vagy romlását tapasztalni.
Ugyanakkor van néhány látványos európai kivétel. Évente – személyes okokból – egyszer-kétszer Svájcba utazom, ahol a gazdasági szférában nagyobb kilengéseket 2008 óta sem tapasztalni, s ahol az Európa többi tájához képest stabil jólét senkit sem sarkall arra, hogy feladja eddigi igencsak megfontolt viselkedésmódját.
Nagyjából ezt látni Németországban is. Persze tudom: az ottani gazdasági és politikai reformok szisztematikus és hatékony megvalósítása idejekorán megtörtént. 2003-ban, amikor az Agenda 2010 program beindítását Gerhard Schröder kancellár – a Szociáldemokrata Párt és a Zöldek támogatásával – meghirdette, még senkinek sem volt sejtelme a későbbi világméretű válság közeledtéről, ám mire a recesszió Európára is lecsapott, Németország olyan stabil és egészséges gazdaságot tudhatott maga mögött, ami társadalmát megkímélte az egyebütt máig velünk élő viszontagságoktól.
Az intézkedéseket a német jobboldal józan önmegtartóztatással szemlélte. Talán ez volt a legnagyobb különbség Németország és a többi, főleg déli eurózónatag között, ahol máig sincs konszenzus a nemzeti összérdek és a pártpolitikai csatározások veszélyes antagonizmusának kérdésében. Bátran idesorolható a zónán kívül eső Magyarország is, ahol a Fidesz által vezetett ellenzék pont a válságot megelőző egy-két évben, 2006-ban és 2007-ben szólította az utcára saját alvilágát, és az akkori köztársasági elnökkel kart karba öltve semmisítette meg azokat a reformlépéseket, amelyekre Brüsszel – pofonok kíséretében – most mégis rákényszeríti Orbán Viktort.
Az Agenda 2010-et nem véletlenül tartják a Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevével fémjelzett gazdaságpolitika „szerves és hatékony európai variánsának”. Lényegében azonos irányú intézkedésekről volt szó: bérek befagyasztása (2003 óta alapvetően nem emelkedtek a német bérek), a nyugdíj és a munkanélküli-segélyek indokolt mérséklése, az egészségügyi kiadások visszavágása. Berlin vigyázott rá, hogy az intézkedéscsomag messzemenően beleilleszthető legyen az aktuális uniós célkitűzésekbe is, így annak logikája összhangban állt a lisszaboni szerződés szellemével.
Alapvető átalakulás történt a munkaerőpiacon. A Hartz I–IV. elnevezésű reformcsomagok 2003 és 2005 között megváltoztatták a munkanélküli-ellátás addigi rendszerét, a munkaügyi központok hatáskörét átalakították, és új társadalombiztosítási szabályokat vezettek be – mind-mind a takarékosság jegyében.
Ennek tükrében kell szemlélnünk azokat a kifogásokat is, amelyek egész iskolát építettek az elmúlt időszakban arra, hogy a németek által diktált „vak megszorítások” (Il Sole 24 Ore) sehova sem vezetnek, és csakis német érdekeket szolgálnak. Való igaz, ha abból indulunk ki, hogy a déli államok – Görögország, Itália, Spanyolország, Portugália, sőt Franciaország – akár német pénzből is kiválthatnák hiteltartozásaikat, s ugyanezen források finanszírozása mellett őrizhetnék meg eddigi standardjaikat, az tényleg nem a németek kifejezett érdekét szolgálná. De vajon érdekében állhat egy efféle pimasz elvárás ezen országok társadalmainak, hogy ismét elodázhassák reformjaikat, vagy ismét megspórolhassák a tanulópénzt mindazért, amit eddig elfelejtettek – azaz túl kényelmesek voltak – elsajátítani?
Görögországban és Spanyolországban kialakult egyfajta hasonló közmegegyezés, mint ami a Schröder-féle reformokat övezte Németországban 2003-ban, csakhogy nem a reformok oldalán, hanem épp ellenkezőleg. Gyakorlatilag minden politikai erő – pironkodva vagy egyenesen hivalkodva vele – követeli azóta is, hogy ne legyenek megszorítások, a hiteltörlesztés és a társadalmi jólét szükséges forrásait pedig az EFSF (Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz) különösebb feltételek nélkül bocsássa az adott kormányok rendelkezésére. Vagyis ne történjék semmi olyasmi, ami a görög középvezetők 5-6000, illetve spanyol kollégáik 6-7000 eurós havi jövedelmét veszélyeztetné, működjék a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, legyen bőven pénz munkanélküli-segélyre, csökkenjenek az adók, pörögjön a gazdaság, ráadásul a közismerten igen alacsony heti munkaórák mellett. És persze teremjenek munkahelyek, mint réten a fű…
Lassan a dél-európai országokra úgy lehet tekinteni, mint ahogy Spanyolországban, Olaszországban vagy Franciaországban korábban Észak-Afrikára, jelesül Algériára, Marokkóra vagy Tunéziára tekintettek. Igaz, a bajban levő Dél-Európában még óriási tartalékok vannak, kiváló szakemberek százezrei állnak rendelkezésre, megvannak az infrastrukturális keretek, csak épp működtetésük kultúrája maradt le évtizedekkel. Ám egy efféle lemaradás a mai globális pörgésben évszázadosnak számít.
Persze van némi igaza Soros Györgynek is, aki arra figyelmeztet, hogy a térségbe invesztált minden „német euró” német érdekeket is képvisel, sőt véd. Az EU garantálta iszonyatosan nagy piacnak elsősorban Németország a nyertese. Nem egyedül az Agenda 2010 intelligens és felelősségről tanúskodó végigvitele garantálta a német gazdasági hatékonyságot, hanem hogy annak volt mire támaszkodnia: gyakorlatilag az egész európai piacra. Sőt, mesteri – bár persze biztonságpolitikailag közel sem kockázatoktól mentes – húzás volt Németország érdekhálózatát messze az unió határain túlra is kiterjeszteni, épp a hosszú távú orosz energiaüzletek révén. Ahhoz, hogy mindezt megőrizze, a megszerzett előnyök egy részét ésszerű lenne megosztania eddigi természetes hátországával is – állítja Soros.
Ez nem vitás! Mi több, a németek e téren már eddig is többet vállaltak magukra bárki másnál. Ám e „hátországnak” is át kell lépnie végre a saját árnyékán, képesnek kell lennie áldozatokat hozni, s leginkább meghozni a legnagyobb áldozatot: legyőzve a szociális és nemzeti demagógiát, habozás nélkül fel kell lépnie az Európát egyesítő politikai törekvések mellett, s kivetni magából azokat a politikai erőket, amelyek erre képtelenek, vagy amelyeknek pont ezzel ellentétes a céljuk.
