Egotrip

A Szerb Hazafiak Szövetségében általános fejvesztettség kapott lábra.Micsoda botrány! A horvát tábornokok önként mennek a hágai ENSZ-bíróság elé. Amint Carla del Ponte postázza a vádiratot, a tábornokok haptákba vágják magukat, és fejvesztve menekülnek Hágába. Most egyszerre négyen jelentkeztek a bíróságon. Még a családjuktól sem búcsúznak el tisztességesen, a szomszéddal sem isszák meg a kisüstit annak rendje-módja szerint. Összekapkodják a legszükségesebb dolgaikat, pizsamát, fogkefét, és rohannak feladni magukat Hágába, zúgolódtak a szerb patrióták.

Láttyátok, feleim, szemetekkel, mik vogymuk. Isa, korcs és kamu vogymuk. Mennyi melaszban teremtüvé Isten írókat és adutta vala nekik Írószoevetséget házoá.És adutta vala nekik az írnitudás almáját, de ők egymás torkát harapdálták evőlegesen. Kik bár oly mélyre hatoltanak is az írnitudás almájába, férgeknek találtattak vala, és kiköpendék őket, és házoán kívül találták tenmagukat es. Kérdendik egymást: te most hol lakol? Kívül vagy bévül, mindenik meglakol. (H. Lotti)

Mikor este nyolc után kinyitottam a konyhaablakot, hogy jó szellőzése legyen a sercegő olajnak, ha belemártom a tojásban forgatott kenyeret, azt hallottam az utcáról, hogy vegetáriánus ember nem lehet szadista.Már tudtam, emiatt perceket fog késni a vacsora. Végigvettem vegetáriánus és szadista ismerőseimet, és megnéztem, van-e közös részhalmazuk. Nem volt. De ez még nem bizonyít semmit, a pontos vizsgálathoz képest nagyon kevés vegetáriánus ismerősöm van.

Már órák óta gyűrtük egymást angol üzleti partnereimmel, és én lélekben feladtam. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy megállapodásra jussunk. Egy ideje csak azt fogalmazgattam magamban, hogyan tudok elmondani angolul egy régi viccet; gondoltam, így zárom majd le ezt a nyavalyássá vált londoni utat. Úgy döntöttem, rögtön a poénnal kezdem, és így szóltam: van egy kompromisszumos javaslatom...

Mit csinálunk akkor, amikor valamiből kevés van? Azt mondjuk rá: rendhagyó. Abnormális, azaz a normától eltérő. Ha a ritkát abnormálisnak minősítjük, ezzel a rendszert igyekszünk menteni, hiszen ami abnormális, az nem követelhet magának helyet a rendszerben, nem kell a számára új rubrikát nyitni.

A dolgok: ez ám a legfurább dolog. Merthogy a dolgok, ugye, mi egyéb is történhetne, mennek, így-úgy, mennek, ugyanakkor nagyon is az van, hogy a dolgok nem mennek. Rendezzünk ám a dolgok menésének bizonyítására vízijátékokat, szavazzunk arról, mi legyen az ország zsakettja az elzász-lotaringiai utcabálon (l. elszállsz, mint Lotaringia!), örvendjünk annak, hogy ha már abból a bizonyos 1/2 lefordított regényből nem hogy az nem jön ki, ami 1995-ben még kijött, hanem a háztartási pénz fele se egy hóban, ráadásul azt a munkát is más kapja, örvendjünk, mondom, annak, hogy igényeink egészségesen lejjebb szálltak ennek arányában, de belülről! mert a mi vezérünk minket, mondta J. A., bensőnkből vezérel, s nem abból, hogy a dolgok mint a reklámban a Tarzannak az elefánt, végig a bütykünkön állnak, és nem mennek... nem is folytatom. Tarzan a reklámban katarzist idéz elő az elefántnál: a fürkész, dzsungeljáró fiatalok Torkom-Borkom pasztillát hajítanak neki, mire ő egy elefántriasztót rikkant, és már az a haszna is megvan, hogy bütykéről lement a fattyúfaggyú, ám ő maga épségesen szökell vastag bőrű testvére után, még hátára is pattan tán.

Tizenöt évvel ezelőtt a rendszerváltó pártok sok mindenben nem értettek egyet, de abban igen, hogy az államvezérelt gazdaságot piacgazdasággal kell felváltani. Erre az ideára már az utolsó állampárti kormány is vevő volt: a Németh-kabinet gőzerővel rombolta le a piaci erőket deformáló áreltérítéseket, az áru- és munkaerőpiacot gúzsba kötő szabályozórengeteget. Vagyis liberalizált és deregulált. A gazdasági rendszerváltáshoz a néptől is felhatalmazást nyert Antall-kormány még tovább ment: a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő törvényekkel pénzalapra helyezte a gazdaságot, a magántulajdon meghonosításával pedig fő szabállyá tette, hogy gazdálkodni saját kontóra és felelősségre lehet. Az állam csak kivételes esetekben állja a cechet.

Az ifjú ***, mielőtt útra kelt, biciklijére egy Orionton táskarádiót drótozott. Felhők futottak az égen, hajladoztak a karcsú fák. A szemétdombon patkányok játszadoztak ugyanolyan önfeledten, mint a színes lepkék az orgonabokrokon. Május volt, semmi nem számított. *** sem vacakolt az állomáskeresővel, megnyomta a neki legjobban kézre eső, csontszínű gombot, kihúzta az antennát, aztán beletaposott a pedálba. Valami idegen nyelvű fuldokló boldogította a kedves hallgatókat. Néha ugyan eltűnt a lelkes hang a hullámverésben, különben is, *** legfeljebb ugatásnak hallotta, mégis mindent értett: tudta, ez az elhalkuló-felerősödő halandzsa a szívéhez szól, sőt azt is tudta, hogy amikor a babiloni intró végleg elszáll, és felcsendül a dal, az Apache a Shadowstól, minden máshogy lesz, úgy, mint korábban soha. Összes erejét a pedálba gyűrte, ömlött róla a víz, kalapált a gigája, mégis egyre szabadabban lélegzett: csak a bicikli első kereke vetett megnyúlt árnyékot az útra, olyan volt, mint egy felhúrozott tojás. Vagy mint egy szakadatlanul megszülető és újra elfogyó tüskés kígyó, aminek a tekergését ki kell kerülni, és a farkát a fejére kell tenni - az örök kiegyenlítődés érdekében.

Állok a konyhában, mint betonkeverő aszpikban, látom az ablakon át, hogy fújnak a böjti szelek. A böjti szélre jellemző, hogy a konyha ablakára feszülve fejti ki legerősebb légnyomó hatását, és ha fúj, hiába a kakukkfű, a bazsalikom illata, hiába áll a hűtőben zsírjában a libamáj vagy a legújabban zöldséggel és füstölt hússal készített kocsonya, kezem a gyümölcscentrifuga felé nyúl, és ha nyúl, akkor se pörkölt.

Megnézi, milyen a Mátra tavasszal. Eddig mindig ősszel - most március van és határtalan az élet, zsongás, házsongárd, szent, megúnt élet, idézte utált költőit K. Dezső, mert magától nem tudott egy sort se, írni. Majd most! Fönn a hegyen, távol a, megírja a Nagy Művet. Gyöngyösön átszállás, trafik. Alkoholt tartanak? Tömény ihlet. Rum? Krajczár, Hajós. "Le van védve" - biztatja a trafikos, K. Dezső bizalmatlan. Rumaroma. De azért megissza indulásig. Istvánba, mondja a sofőrnek, ki felnéz. "Szentisvánba?" Na, még egy szent.

Nem akartam olyan arcátlan lenni, hogy "Ben Nicholson"-t írjak. Jó, hát ismerem a színészt. Jó. Ha igaz, ha nem, azt mondja ez a kedves ember, hogy ő szívesen elhancúrozna ugyan Britney S. énekesnővel (jészus!), de már 66 éves, fáradt ő a tánchoz, 2000 hölggyel volt intim kapcsolata (vagy hogyan mondta), basta, ahogy régiesen az "elég" fogalmát kifejezgették, inkább három gyermekének nevelésével foglalkozik. Erre találtam egy történetet magamról.

No igen. A tisztelt olvasót jobban érdeklik a nyelvhasználat (az úgynevezett "nyelvhelyesség") kérdései, mint a különféle izmusok és ációk, amiket itten tölcsérrel próbálok a fejébe tölteni. Múltkori cikkem (a médiákról) igen élénk visszhangot keltett. Belátom, élvezetesebb azon vitatkozni, hogy ki a nagyobb hülye, aki médiumokat mond, vagy aki médiákat, és mi a műveletlen prosztóság, a poszthumusz vagy a posztumusz. Pedig a nyelvésznek nem ez az érdekes, hanem a szuppletivizmus meg a lexikalizáció. Én is szoktam a barátaimmal azon vitatkozni, hogy lehet-e szeplős embert szeretni, de azon például soha, hogy lehet-e 0-s vércsoportú embert szeretni, pedig biológiailag az sokkal érdekesebb, mint a szeplő.

Egy rádióriporter mesélte ezt a történetet baráti társaságban egyszer régen, talán még a puha diktatúra idején. Egy kollégájával elhatározták, hogy kirabolnak egy telefonfülkét, és bemutatják, hogyan reagál erre az utca közönsége. Óvatos duhajként először is megegyeztek a közeli rendőrőrssel, hogy egy zsaru távolról biztosítja az akciót, és megvédi testi épségüket, ha a felháborodott tömeg meg akarná őket lincselni. Ezután felszerelkeztek a rádió műhelyéből mindenféle szerszámokkal, és leballagtak a közeli aluljáróba.

Végel László: Balkáni tükör (A székely szenátor)