A dolgok: ez ám a legfurább dolog. Merthogy a dolgok, ugye, mi egyéb is történhetne, mennek, így-úgy, mennek, ugyanakkor nagyon is az van, hogy a dolgok nem mennek. Rendezzünk ám a dolgok menésének bizonyítására vízijátékokat, szavazzunk arról, mi legyen az ország zsakettja az elzász-lotaringiai utcabálon (l. elszállsz, mint Lotaringia!), örvendjünk annak, hogy ha már abból a bizonyos 1/2 lefordított regényből nem hogy az nem jön ki, ami 1995-ben még kijött, hanem a háztartási pénz fele se egy hóban, ráadásul azt a munkát is más kapja, örvendjünk, mondom, annak, hogy igényeink egészségesen lejjebb szálltak ennek arányában, de belülről! mert a mi vezérünk minket, mondta J. A., bensőnkből vezérel, s nem abból, hogy a dolgok mint a reklámban a Tarzannak az elefánt, végig a bütykünkön állnak, és nem mennek... nem is folytatom. Tarzan a reklámban katarzist idéz elő az elefántnál: a fürkész, dzsungeljáró fiatalok Torkom-Borkom pasztillát hajítanak neki, mire ő egy elefántriasztót rikkant, és már az a haszna is megvan, hogy bütykéről lement a fattyúfaggyú, ám ő maga épségesen szökell vastag bőrű testvére után, még hátára is pattan tán.
Mi magunk nem vagyunk így a dolgokkal, sőt teljességel szelf magam (a szelf ugyanakkor könyvespolcot is jelent, sőt, minden másféle polcot, és még sokat!) mintegy újabb gyűrűk újabb űrsztorijába illő figuraként, én, a szelf, a self made man dologilag tökéletes ellentéte, szelf magam hát épp a polcokról szállok le, legföljebb hátamat polcolom fel, mint Artaud mondotta, ki helyett már nem akarom levenni a világot, jaj, hol van az, boldogan kusza időkben lehetett csak, nem, felpolcolom saját magammal (szelf) a hátam, hogy ne vágyjak semmire, senkire.
Így persze könnyű. S könnyű is nekem. Benső vezérlésem szavára akarok igenis Totyi madarammal maradni, bár eléggé unom itten, és egy-két nap, max. egy hét jól jönne másutt, de már nem vágyom. Nincs az, hogy szar az egész, de én Elzász-Lotaringiába vágyom, zsakettben, az utcabálra, mit meg is szavazok magamnak, nincs, mert a szelf ha egyszer azt érzi, hogy a dolgok nem mennek, azt mondja magában: "Elégszer vót az úgy, a rab világban, hogy a dolgok nem mentek, a kis szelf meg mégis jól tudta intézni a dolgait, s a fejlettebb Vágy-Átkosban is, vagy minek szidták, is így él a kicsiny szelfek sokasága, már tisztelet a kivételnek, aki jobban, vagy aki éhen hal, nem", ezt mondja a szelf, "legyen ez is a szabadság bizonyítéka, vagyis hogy ha a dolgok mindáltalánosan nem nagyon mennek, én se menjek (sehova)". Például így van akkor az, hogy SEHOVA. Szólt a holló, az éjszelf. (Vagy valami orv-gandhi, csak a szelf rég volt ily könnyű súly.)
Alhatik el tehát, nem csupán felpolcolva, de szlogennel is erősítve, a szelf ekképpen: "Szar az egész..." Mertha azt mondaná, "Csodás az egész", hát akkor se tudná, meddig mondja, mert ugye, elaludna. Mondogathatom, ha Promalee kollégáinak leszármazottait azért szívesen megnézném egy bécsi irodán Angliából, szelfezgethetem (a szó mi vagyunk! sőt, a doremifaszólászidó, főleg a szószörny két eleme, a szidó a másik) (nyomda, jó isten, sz-szel itten!), mondogathatom: hideg is van, hó fúhatja be a síneket, és akkor hazafelé ott állok virslizve a Südbahnhofon, szállásom nincsen, jönnék haza, és mondogathatom, általában ez a klasszság (nyomda) adatik, a lemondásé, hogy Totyival szeretnék lenni, ennek érdekében: lemondok, és lemondok. L. a dolgok - mennek, és közben nem mennek. És pediglen érdekes lenne, más pénz, más utcák, más napirend, más program, csak egy napra Bécsben, hanem ha ez a dolog (és ez a nem menés harmadik változata) nem megy, hát akkor nem. Marad, hogy az itteni állapotokat elemzem, nem a Torkom-Borkom nevű ló esélyeit az Irgumburgummal szemben, s azt mondom pl.: "A reménykedés helyett az idegenség kora jött el, a csendes utálaté." Mert ezt olvastam valahol, tehát még csak nem is szelf mondtam. Szelf azt tettem hozzá: "Na ja, tisztelet mégis a kivételnek, meg akik éhen is halhatnának." De majd fognak!
Leszoktam: végigdőlni az ágyon (magánügy, mégis szelf ügy), kb. az újságolvasásról, a tejfölről (hogyan jön ez ide? nagyon is jön), a zöldfélékről, a borról (ez utóbbitól kimondottan irtózom, csak ahogy az ínyemet érinti e folyadék, attól is, inkább sörözök, s próbálok nem enni mellette), a kolbászról, töpörtyűről, a zsíros deszkáról, elmaradt totál a cigi, a hidakon az átgyaloglás, a Gellérthegy alatt a flakonos elgyaloglás, a telefonálgatás, az utcázás-utazás. Nem úgy mondtam ezt, csak szelfezve. (Ami nem a szörfözés selypes alakja, de lehetne.) Ha Bécsre gondolok, minden azt mondaná, (sőt, jaj de) J"! Erre kitaláltam, Totyira kell gondolni, és a hátépé összesportolására (a háztartás nem dőlne össze Bécstől, egy naptól, ismétlem, s nem okvetlen játszanék meg 10 eurót se, nem ám), mert ez egy szelf dolog, mit tegyek, nekem nem Elzász-Lot. van, meg a J. A. benső vezérlete (a künső vezérről aztán szó ne essék! végképp), hanem az, hogy szelf vagyok. A nagy trilógiát, úgy érzem, Több-Mint-Kitolkien úr, de mennyivel több, már írja.
De ebbe a szelf időmbe (ezt értessem meg bárkivel!) nem fér, hogy bájcsevegjek, hogy elintézendőkön túl találkozgassak, nem, ebbe ha már a saját dolgaim (mik lennének azok? a házi kártyán és Totyin túl?) se férnek, akkor be se fejezem. Nagyon megkérlek és lécces. Levelezés maradhat, sőt, az jó tud lenni. Azonnali, élőszavas fortyanásaimat inkább idáig hűtöm, mint e dolgozat.
"Ez a világ olyan idegen nekem", olvasom a XIX. sz.-i szerzőnél (l. "A reménykedés helyett..."), "hogy csak apró örömeimnek élni is kevés, apró örömeimnek nagyon tudatosan is feszítve élni" gyarló fordításom amerikaiból, erre meg én mondom, az rém fárasztó lehet, az 1988 előtti világban bőven éltünk mi így, de relaxálva! külön kondizás és elzász-lotr. zsakett és csokinyakkendő nélkül, és a gojzereres cipőt is a... nem akarom mondani, mely foglalkozási fő-illetőkre vagy más szűk körre hagyva. Nem kellett feszíteni, mikor leszartuk a világot, s ki-ki úgy tehette, ahogy akarta, sőt, még kifogásolhatta is a másikat, hogy nem az igazi sirály. (Weöres szava.) Jó, persze ma is inkábbá rászokni akarnak a legtöbben mindenre, tehát az én dolog-elméletem, hogy a dolog az, ami megy, és közben mégse megy, teljesen periferikus, mondtam is, szelfi.
Lemondtam további jegyzeteimről is, és csak két konkrétumot mondanék még. Eliotnál a Prufrock úr azzal végezi a versben, hogy "aggogatok, aggogatok, / nadrágszárat lábam szárán felhajthatok" stb., ami poétai szervesség, ugye, de ezt már mondtam, s azt is, hogy "megfulladunk, ha majd emberek szava szólít", mi, akik a tenger alatti teremben is (idegenül) éltünk már. Viszont én, amikor az ismeretes jégalapú eleséstől is, orvossal nem kezeltetett, tönkrement (biózom rá, jól!) lábtövemmel eléggé keservesen támaszkodom fel a fotelkarfára,hogy zoknit húzzak, azon igyekszem (prufrocki elmélkedés helyett), hogy pruff, el ne fingjam magam. A másik példa meg: természetesen nem alszom felpolcolva. De nem vágyálmaim vannak. Valaki, családunknak e (valóságos dolgában rég megholt) barátja megkért, a vejét egy másik óraadó magántanárral együtt retorikára, a magyar nyelv helyes használatára tanítanám (az illető egy köztestület, mintegy a tűzoltóság rég nyugdíjas tisztese! jaj, borozni kéne mennem vele, de nyista a bor nekem), és mi legyen? Én, aki a telefont nem veszem fel, ha lehet, s akkor egy ilyen kérés! Tényleg, mi lenne, ha azt kérné tőlem valaki, mennék át a szomszéd faluba, ami, Kafka nagybátyjával együtt tudom, lehetetlen; vagy ha orvos lennék Csehovnál, és a szomszéd birtok ura csődítene oda valahova, miközben saját halottam van, őt meg ezzel az álbetegséggel csak átverték, éji szökéshez.
Mi lenne? Tényleg, mit tennék? És ez is egy ilyen szelf dolog, amit réges- rég tudhatnék, de amit nem tudok.
(Folyt. köv.)
