Tizenöt évvel ezelőtt a rendszerváltó pártok sok mindenben nem értettek egyet, de abban igen, hogy az államvezérelt gazdaságot piacgazdasággal kell felváltani. Erre az ideára már az utolsó állampárti kormány is vevő volt: a Németh-kabinet gőzerővel rombolta le a piaci erőket deformáló áreltérítéseket, az áru- és munkaerőpiacot gúzsba kötő szabályozórengeteget. Vagyis liberalizált és deregulált. A gazdasági rendszerváltáshoz a néptől is felhatalmazást nyert Antall-kormány még tovább ment: a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő törvényekkel pénzalapra helyezte a gazdaságot, a magántulajdon meghonosításával pedig fő szabállyá tette, hogy gazdálkodni saját kontóra és felelősségre lehet. Az állam csak kivételes esetekben állja a cechet.
Azóta mindig ezek a kivételek okozzák a legnagyobb gondot. Amúgy már egész olajozottan működik a gazdaság: a cégek akkor és annyit termelnek, amikor és amennyire a piac igényt tart, annyiért adják árujukat, amennyiért veszik, egyébként meg úgy élnek (vagy halnak) belőle, ahogy tudnak. A piacgazdaság megszabadított minket az össznépi pazarlástól, a látszatmunka okozta valóságos verítéktől és a hiánygazdaság egyéb kellemetlenségeitől. Ma már minden kapható, amire egyáltalán kereslet van, és a korrupció táptalaja, az állami elosztás hatóköre is visszaszorult. De, mint a termelők és kormányok rendre ismétlődő összecsapásaiból látjuk, még mindig nem eléggé. Egyik nap gázár-, tej- és műtejbalhéktól hangos a sajtó, a másikon a gyógyszerárvitáktól. A csaták olyan terepeken folynak, ahol a termelő és a vevő közé belép a mindenható állam, vagyis ahol nem a piaci kereslet és kínálat viszonya szabja meg az árakat.
Lehetnek persze olyan társadalmi érdekek, amelyek indokolhatják az állami beavatkozást. Biztosan nem tartozik ezek közé a Reggeli ital nevű akármi kiűzése a boltokból (elképzelni sem tudom, miféle sötét alku köttetett a kereskedők és a kormány között), de például ide tartozhat a tej- és hústermelők támogatása, még ha vitatható is, hogy a szűkös állami büdzséből éppen őket kell segélyezni. (Igaz, nem mindenki rendelkezik útelzáráshoz alkalmas járgányokkal, az éhséglázadás pedig, mint a szomszédban láttuk, vízágyúval is leverhető.)
Támogathatja a kormány a gáz- és a gyógyszerfogyasztókat is, ha felhatalmazást kap rá a parlamenttől. A piaci árakba azonban csak módjával avatkozhat be. A rendszerváltáskor született ártörvény ugyanis piacgazdasági alapokra helyezte az ármegállapítás rendjét. Ezzel indít: "Az árak legfőbb szabályozója a piac és a gazdasági verseny. Az árakra vonatkozó közvetlen kormányzati beavatkozás csak ott indokolt, ahol a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvényben foglaltak nem elégségesek a káros versenykorlátozás és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés megakadályozására."
A piacgazdasági idea szellemében fogant törvény meglehetősen szűkkeblűen bánik a hatósági áras termékekkel: például nem tartozik közéjük sem a tej, sem a hús, sem a gyógyszer (még a gáz se, bár annak ármegállapítását külön törvény szabályozza). Merthogy a tej, a hús és a gyógyszer termelése rendes piaci viszonyok között folyik, senki sincs monopolhelyzetben. A mostani gyógyszerárvita során megtudhattuk, hogy csupán idehaza száznál több gyógyszergyártócég van, és akkor hol vannak még a külföldi versenytársak. Nehéz lenne tehát gazdasági erőfölényről beszélni.
Torzulások mégis jócskán akadnak a gyógyszerpiacon. Itt van a szemérmesen promóciónak nevezett tevékenység, amelyre Kökény miniszter szerint árbevételük 20 százalékát költik a gyógyszergyárak, s amelynek lefaragásával (a miniszter szerint) kigazdálkodhatnák a 15 százalékos árcsökkentést. Mintha ez a "promóció" pusztán gazdálkodási kérdés lenne, és nem súlyos (a sokat emlegetett hálapénznél súlyosabb) korrupció! A promóciós összegek jórészt az orvosok megvesztegetését szolgálják: a szemérmesen orvoslátogatónak nevezett gyógyszerügynök - a (hihető) legendák szerint - utaztatással, ajándékokkal, a recept után járó jutalékkal "győzi meg" az orvost arról, hogy a gyártó által javasolt gyógyszert alkalmazza. Ennél is súlyosabb eset, amikor a gyógyszergyári promóció az állami ártámogatásokat odaítélő egészségpénztári tisztviselőre irányul. A gyógyszergyár ugyanis azzal bővítheti legjobban piacát, ha az ár minél nagyobb részét a közpénzből finanszírozott gyógyszerkassza állja a vevő (a beteg) helyett.
A beteg nem a gyártó kínálatából és a forgalmazó árlistája alapján választja ki a kívánt terméket (ahogy, mondjuk, a joghurtvásárlásnál teszi), hanem azt veszi meg, amit az orvosa felír. Az orvos nem feltétlenül azt írja fel, amit szakmai meggyőződése sugall, hanem amit a gyártó megfelelő promócióval kifizetődővé tesz neki, illetve amit az OEP nyílt támogatással megfizethetővé tesz a beteg számára. Hol van itt a piac? Egyáltalán ki a vevő és ki az eladó, akiknek alkujában az ár kialakulhat?
Nyilván ezt kérdezte az árbe-fagyasztást kiagyaló miniszter is, amikor kínjában az ártörvény különleges esetekre beiktatott 19. §-ához nyúlt. Ez ugyanis hat hónapos időtartamra felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy a nem hatósági árak körében is beavatkozzon az árakba, ha azt adózási, pénzügyi vagy egyéb szabályozók változása indokolja. Kérdéses azonban, hogy az ötszázalékos áfaemelés és az állami gyógyszerkassza kiürülése kellően indokolja-e a gyártókra kiszabott 15 százalékos árcsökkentést. És még inkább kérdéses, hogy ilyen módszerrel fel lehet-e lépni a promóciónak becézett korrupció ellen.
Ha gyógyszergyártó lennék, én is piacgazdaságért kiáltanék. Ha viszont az állam képviselője lennék, orvosért kiáltanék: gyógyítsa meg végre az egészségügy nem hatékony és velejéig romlott rendszerét, amely sem a beteg, sem az orvos, sem az adófizető érdekét nem szolgálja. Az kevés vigasz, hogy mostantól már a gyógyszergyártókét sem fogja szolgálni. Pláne, ha mellékhatásként még a gyógyszerhiány is újraéled.
(Lásd még 16-17. oldal)
