A Szerb Hazafiak Szövetségében általános fejvesztettség kapott lábra.
Micsoda botrány! A horvát tábornokok önként mennek a hágai ENSZ-bíróság elé. Amint Carla del Ponte postázza a vádiratot, a tábornokok haptákba vágják magukat, és fejvesztve menekülnek Hágába. Most egyszerre négyen jelentkeztek a bíróságon. Még a családjuktól sem búcsúznak el tisztességesen, a szomszéddal sem isszák meg a kisüstit annak rendje-módja szerint. Összekapkodják a legszükségesebb dolgaikat, pizsamát, fogkefét, és rohannak feladni magukat Hágába, zúgolódtak a szerb patrióták.
Valamit tenni kellett. Svetozar Grujic, az elnökség elnöke sürgősen összehívta az elnökséget.
Meg kell mentenünk a szerb becsületet, kezdte ünnepélyesen. El kell döntenünk, hogy menjünk vagy maradjunk. A New York-i zsidó lobbi máris azt terjeszti rólunk, hogy gyávák vagyunk, a horvátok meg bátrak.
Ez tiszta rágalom, kiáltotta be Gavrilo Maric, a vukovári különleges osztagok parancsnoka. Vukovár ostromakor ész nélkül menekültek, csakhogy útjukat álltuk. Isten nyugosztalja őket, abban a veremben, ahova halomra hánytuk őket. Iszkoltak, mint a nyulak, ha valahol megjelentünk.
Az elnök erélyes mozdulattal leintette. Bajtársaim, könnyű volt a háborúban hazafinak lenni, de mit tegyünk most? Nem élhetünk a múltban, korszerűsödnünk kell.
A teremben néhány percig síri csend honolt.
Végre az egyik hadfi megtörte a csendet.
Svetozar úrnak igaza van. Korszerű hazafias eszméket kell kitalálnunk. Nyitnunk kell Európa felé. Javaslom, hogy béküljünk ki a horvát kartársakkal, beszéljük rá őket, hogy ők se menjenek Hágába. Fogjunk össze, amíg össze nem fogdosnak bennünket.
A teremben többen felzúdultak.
A horvátokkal soha, kiabálták kórusban. Azt állítják, hogy genocídiumot végeztünk, pedig ez nem igaz. Még Várady Tibor is cáfolja ezt a bíróság előtt, pedig ő magyar.
Éljen Várady, a legnagyobb magyar, kiáltottak be a sarokból néhányan.
Az elnök azonban bosszankodva leintette a közbekiabálókat.
Uraim, semmiféle piszkos alkut nem kötünk. Nagy írónk, Dobrica Cosic már régen megírta, hogy a háborúban mindig győztesek, a békében pedig mindig vesztesek voltunk. Sajnos most is beigazolódott, hogy igaza van.
Erre felugrott Grubic Lazar, a hírhedt orvlövész, akit mindenki Sasszemnek nevezett.
Tehát magától értetődő a válasz. Kezdjünk új háborút, s újfent győztesek leszünk.
Csak azt ne, üvöltött fel az álkatonai alakulatok kémelhárítójának vezetője. Megbízható értesüléseim szerint ebben az esetben végleg elveszítjük az albánokat, albánok nélkül pedig nincs élet. Hogyan legyünk hazafiak, ha elhappolják tőlünk az ellenséget? Elcsalogatták a horvátokat, a bosnyákokat, a szlovénok időközben belopództak az Európai Unióba. Mi lesz velünk? Teljesen elárvulunk, ha elharácsolják az albánokat. Akkor hazafiak sem lehetünk.
Minden eddiginél hosszabb csend borult az ülésteremre. Svetozar Grujic, a Szerb Hazafiak Szövetségének elnöke gondterhelten bámult a rámeredő tévékamerákba. A homlokán lüktettek az erek, soha még nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Hogyan lehet az ember jó hazafi gonosz ellenség nélkül? Egykori bajtársai tekintetében ugyanez a tanácstalanság honolt. Úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik értük, ezért úgy döntött, hogy előadja kockázatos tervét, amely hosszabb ideje érlelődött benne.
Kedves barátaim, kezdte bizonytalanul. Nehéz idők köszöntöttek ránk, amint látjuk, a világ megfosztott bennünket az ellenségeinktől. Osztom az előttem felszólaló véleményét, ne adjuk az albánokat. Mert ha őket iselveszítjük, akkor oda minden reményünk. Kishitűekké válunk, könnyelműen kiszolgáltatjuk hőseinket a hágai bíróságnak. Még hírneves költőnket, Radovan Karadzicot is a lábuk elé dobjuk, pedig nagy nemzeti hősünk újabban könyveket ír, rímmel és rím nélkül, gyönyörűszép verseket költ a lélek rejtelmeiről. Még Nobel-díjat is kaphat. Valójában ő ihletett meg javaslatom megtételére, ezért az iránta való tiszteletből ne utasítsátok el könnyelműen. A költészet határtalan, kövessük példáját, s szakítsunk az elszigeteltséggel. Nyissunk Európa felé! Uraim, ne visszakozzunk, a hazafiság nagy és nemes dolog, ezenkívül határtalan is, akár a költészet. Nézzünk csak körül a környező országokban. Nincs veszve minden, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária az Európai Unió felé lohol, ám elsőrendű hazafiakkal rendelkezik. Pedig nekik nincsenek albánjaik. Mégis talpon maradtak. Emlékezzünk, uraim, azokra a fenséges jelenetekre, amelyeket időről időre rendeznek, emlékezzünk pompás tüntetéseikre, kiváló szónokaikra. Tanuljunk tőlük, ha nem volt ellenség, akkor kitaláltak. De talpon maradtak. Ne szégyelljünk tanulni tőlük.
Hatalmas tapsvihar fogadta szavait. Nyomban határozatot hoztak, hogy egy hét múlva nagyszabású tüntetést szerveznek az új, láthatatlan, ravaszul rejtezkedő ellenség ellen. Amely annyira ravasz, hogy még a nevét is titokban tartja, neve sincs, de elszántságuknak hála, minden pillanatban megnevezhető lesz. A legnagyobb meglepetésükre az első nap tízezrek csatlakoztak hozzájuk. Aztán százezrek. Egyre többen voltak. A szorongás percek alatt lelkesedésbe csapott át. Túlélték a háborút, túlélik a békét. A hosszú sorokban kígyózó tömeg meggyőződhetett róla, hogy a bátorságra, a hazafiságra továbbra is szükség lesz, mert az ellenség olyan, mint a tarack meg a gyom, soha sem lehet kigyomlálni.
