Segített Amerikának szembenéznie magával
Watergate-botrány, vietnámi háború, olajválság, stagfláció, pattanásig feszülő társadalmi és politikai feszültségek – az Egyesült Államok a 70-es években tökéletes terepe volt az összeesküvés-elméleteknek és az ezeken alapuló paranoia-thrillereknek. Így születtek meg azok a filmek, melyekben egy átlagember egyedül áll szemben egy hatalmas összeesküvéssel, vagy akár az egész kormányzattal, vagy amikor emberek egy csoportjának úgy kell fényt deríteniük az igazságra, hogy senki sem hisz nekik. Robert Redford nevéhez több ilyen, mára klasszikussá váló thriller fűződik, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek jobban megértsék az őt körülvevő világot.
Az NPR kritikusa ezeket a filmeket csak „délutáni” vagy „bekuckózós” thrillereknek nevezi, valójában azonban ma, a post-truths és post-facts világában, amikor az Egyesült Államok, vagy épp Magyarország vezetője is nyíltan hirdet hazugságokat és összeesküvés-elméleteket, Redford filmjei aktuálisabbak, mint valaha. Azt mutatják be ugyanis, hogyan működik a hatalom, annak birtoklói pedig hogyan használják ki az emberek és az egész társadalom naivitását. A Watergate-botrányt, valamint az azt feltáró újságírókat bemutató 1976-os Az elnök emberei mögött Bob Woodard (ő az a riporter, akit Redford alakított) szerint a színész volt a valódi hajtóerő. Sőt: Redford már Woodard és Carl Bernstein 1974-es tényregénye előtt érdeklődött a Watergate-ügy iránt, olyannyira, hogy ő tanácsolta a szerzőknek, hogy a saját szemszögükből írjanak a történtekről.
Az elnök emberei minden idők egyik legemlékezetesebb politikai thrillerévé vált, amely elsők között hívta fel a figyelmet az újságírók szerepére, és végül négy Oscar-díjat nyert el.
Az 1975-ös A Keselyű három napjában Redford egy CIA-ügynököt alakít, aki kiugrik ebédelni, mire pedig visszatér, mindenkit holtan talál az irodában, a gyanú pedig rá terelődik. Kevés film van, ami ilyen plasztikusan mutatja be az egzisztenciális szorongást és a 70-es évek paranoiáját. Mint azt a The Hollywood Reporter kritikusa kiemelte, vannak hasonló klasszikusai Dustin Hoffmannak, Al Pacinónak és Robert DeNirónak is, ők azonban jellemzően magányos farkasokat, fura figurákat és pszichopatákat alakítottak. Redford abban volt a legjobb, hogy a teljesen hétköznapi ember egyfajta idealizált mását vigye vászonra, akivel könnyű együttérezni és még könnyebb szorítani a sikeréért.
Kevésbé emlékezetes, de annál szórakoztatóbb egy 90-es évekbeli thrillerje, a Komputerkémek, melyben egy hackert alakít, aki macska-egér hajszában találja magát az amerikai nemzetbiztonsági ügynökséggel. Ehhez hasonlóan a könnyedebb vonulatot erősíti a 2001-es Kémjátszma, melyben egy idősödő, az utódja kiképzéséért felelős CIA-ügynököt játszik, partnere pedig az a Brad Pitt, akit a sármja tekintetben akár Redford utódjának is nevezhetünk.
Az amerikai álom megformálója, vagy épp kritikusa
Amellett, hogy thrillerjeivel bemutatta, mivé változott az ország, amelyet egykor a lehetőségek hazájának neveztek, Redford számos olyan filmben is játszott, amelyek a nagybetűs amerikai álomról szóltak. Ott van egyik legismertebb, legsikeresebb és legjobb filmje, az 1973-as A nagy balhé, mely azt mutatja be, hogy egy kis ügyesség, kitartás és egy nagy adag ravaszság árán a legkisebbek is csúcsra juthatnak. George Roy Hill filmjében Redford a Butch Cassidy után ismét együtt játszott Paul Newmannal; mindketten piti bűnözőket alakítanak, akik életük balhéjában egy maffiózót igyekeznek kifosztani. A film hét Oscart, köztük a legjobb film díját is elvitte, és ez az egyetlen film, amiért Redfordot színészként jelölték.
A nagy Gatsby főszereplője látszólag megcsinálta a szerencséjét: gazdag, vonzó és hatalmas partikat ad, valójában azonban elképesztő üresség van benne. A kritikusok gyűlölték a filmet és Redford alakítását is. Az egyik kritikus szerint például a színész „egy automata telefonüzenet érzelmi szintjét idézi” benne. A The New York Times külön cikkben járt utána, miért keltek ki ennyire az F. Scott Fitzgerald-adaptáció ellen. „Gatsby az amerikai irodalom egyik legnagyobb lúzere. A modellkinézetű Redford vajon mennyire felel meg ennek a leírásnak?” – teszik fel a kérdést a cikkben. A nagy Gatsby mindezek ellenére pénzügyileg sikeres lett, és tovább öregbítette Redford hírnevét.
Ezek a filmek kissé cinikusan, vagy legalábbis kritikusan viszonyulnak az amerikai álomhoz – nem úgy az 1984-es Őstehetség, melynek főszerepében Redford egy középkorú baseballjátékost alakít, aki a semmiből érkezve válik legendás sportolóvá. A baseballt nemhiába nevezik a legamerikaibb játéknak, az ehhez hasonló sportfilmeknek pedig nagy hagyománya van, gondoljunk csak a Baseball álmokra. Az Őstehetség azonban igazi örömjátékot biztosított Redfordnak – nem hiába nemesedett klasszikussá.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
