Már órák óta gyűrtük egymást angol üzleti partnereimmel, és én lélekben feladtam. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy megállapodásra jussunk. Egy ideje csak azt fogalmazgattam magamban, hogyan tudok elmondani angolul egy régi viccet; gondoltam, így zárom majd le ezt a nyavalyássá vált londoni utat. Úgy döntöttem, rögtön a poénnal kezdem, és így szóltam: van egy kompromisszumos javaslatom...
Partnereimbe hirtelen, mintegy varázsütésre visszatért az élet. Hosszú órák után ismét két értelmes, nyitott ember ült velem szemben, kíváncsian várták a kompromisszumos javaslatot. Szerencsére annyira nem voltam elcsigázva, hogy ezt ne vegyem észre. Illetve a végsőkig el voltam csigázva, de ezt nem lehetett nem észrevenni. Ebben a helyzetben egyszerűen lehetetlen volt elmagyarázni, hogy ez csak vicc volt. Csillogó szemű, értelmes javaslatot váró embereknek nem mondhatom, hogy ez azt jelentette: menjetek ti a rossz életű anyátokba.
A helyzet abszurditása abszurd dologra vezetett. Magam is meglepődtem, amikor azt hallottam, hogy a számból tényleg egy javaslat jön ki. Kicsit leegyszerűsítve a dolgot: azt javasoltam, hogy elvállaljuk a feladatot arcpirítóan kevés pénzért és lehetetlenül rövid határidőre. Ha elégedettek vele, amit csináltunk, akkor versenybe szállhatunk egy másik, nagyobb munkáért is, amiről eddig szó sem volt, hogy netán mi is csinálhatnánk.
Közben lelki szemeim előtt megjelent, amint kollégáim itthon megköveznek. Mi garantálja, hogy megkapjuk a második munkát? Belementem egy fix veszteségbe és egy őrületes hajtásba - végül is a semmiért, hiszen semmi sem kötelezi az angolokat arra, hogy továbbra is velünk dolgozzanak majd. Biztos, hogy jól ki fognak zsákmányolni bennünket, örülnek, hogy olcsón és gyorsan megkapják, amire most szükségük van, és utána röhögnek a markukba.
De az a két élénk és értelmes szempár, amely rám nézett a kompromisszum szó hallattán, egészen másképp láttatta velem a dolgot. Valahogy világossá vált, hogy ha most jól teljesítünk, akkor eszükbe sem jut, hogy másnak adják a következő munkát, ha ugyanannyiért mi is megcsináljuk. Csakhogy inkább lenyelték volna a nyelvüket, mint hogy ilyesmit ígérjenek, amíg nem bizonyítottunk. Sőt, ha bizonyítunk, azzal is csak az indulási jogot szerezzük meg a versenyen. És már ehhez is olyan határidőt és olyan árat kellett bevállalni, hogy ne érezzék túl kockázatosnak, ha most velünk kezdenek. Én tudtam, mit tud a csapat, de az angoloknak semmi okuk sem volt arra, hogy bízzanak benne. És azt is tudtam, hogy ezt a veszteséget könnyen kibírjuk, ha tényleg megkapjuk a következő munkát. Negyedóra múlva egymás kezébe csaptunk.
A következő fél év maga volt az őrület. Utána viszont egy jó évig nem volt kérdés, miből élünk. A következő munkáért megkaptuk nagyjából ugyanazt a díjazást, mint ha egy angol cég lennénk. Jól éreztem: meg sem fordult a fejükben, hogy ne velünk folytassák, miután az első akadályt sikerrel vettük. A miénkben megfordult, de az övékben nem. Számukra nem volt kétséges, hogy a megegyezésbe bele van értve, hogy az majd egy fair verseny lesz, és hogy elindulhatunk rajta. Ezt egyetlenegy módon tudtam volna elrontani: ha ragaszkodom ahhoz, hogy mindezeket effektíve vegyük is bele az egyezségbe.
A fair play kifejezést mi az angoloktól vettük át, és észre sem vesszük, mennyire másként értjük, mint ők. Angliában a fair play nem azt jelenti, hogy rendesen betartjuk a szabályokat, és még csak azt sem, hogy őszintén erre törekszünk. Ez ugyanis természetes. Ha ez nem magától értetődő, akkor tisztességes ember ki sem megy a pályára. A fairplay azt jelenti, hogy figyelembe vesszük és méltányoljuk a másik szempontjait is. Akkor is, ha a szabályokban nincs egyértelműen lefektetve, hogy méltányolnunk kell. A fair play azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: a szabályok nem tartalmazhatnak mindent. Ha mondjuk a másiknak tíz perccel a meccs után indul a repülőgépe, akkor a fair play szerint hozzájárulunk, hogy a szünet kicsit rövidebb legyen. Neki is rövidebb lesz a szünet, bár lehet, hogy mi fáradtabbak vagyunk, és nekünk fontosabb a pihenés. De ez az érv tipikusan nem fair. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy kis ártatlan vacakolással el is nyújtható a szünet.
Ha itt Magyarországon azt mondom valakinek, hogy nem fair, amit javasol, az nyílt becsületsértés. Ha egy angol mondja ezt, abban semmi sértő szándék nincs. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy nem méltányoljuk eléggé az ő szempontjait. Az angol fejében szorosan összefügg a kompromisszum és a fairség fogalma. Az a kijelentésem, hogy van egy kompromisszumos javaslatom, angol partnereim számára azt jelentette, hogy van egy fair ajánlatom, amely figyelembe veszi az ő szempontjaikat és az enyémeket is. Olyan elemi erővel jelentette ezt, hogy még a sokórás meddő gyűrődés után is felcsillant a szemük. Meg sem fordult a fejükben, ami pedig itthon magától értetődő lett volna, hogy most akarom elküldeni őket az anyjukba. Szerencsém volt, hogy ez eszükbe se jutott, mert így kaptam még egy esélyt, tudtomon és akaratomon kívül.
Az utóbbi hetekben többször is találkoztam a "rossz kompromisszum" kifejezéssel, különféle pártállású politikusok szájából egyaránt. Amióta ez a megvilágosító londoni élményem volt, erre a szókapcsolatra nagyon ugrom. Ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy az illetők csakis a "magyar" értelemben képesek használni a kompromisszum kifejezést, ahogy én is akartam Londonban. Ez a szókapcsolat azt is mutatja, hogy az illetők nem tudják megkülönböztetni a kialkudott kompromisszumot a kényszerből elfogadott diktátumtól. Pedig óriási a különbség: az előbbi stabil egyensúlyt eredményez, az utóbbi sohasem.
És persze ott van az érem másik oldala is: hogy "nem engedünk a negyvennyolcból". Ezért nem tudjuk méltányolni máig sem, hogy történelmünk egyik legnagyobb lehetőségét 1867-ben kaptuk - egy jól kidolgozott kompromisszum révén. A következőt pedig éppen most. Csak azt nem látjuk, hogy ez is egy kompromisszum.
Nem jó vagy rossz, hanem igazi, jelző nélküli.
