Mikor este nyolc után kinyitottam a konyhaablakot, hogy jó szellőzése legyen a sercegő olajnak, ha belemártom a tojásban forgatott kenyeret, azt hallottam az utcáról, hogy vegetáriánus ember nem lehet szadista.
Már tudtam, emiatt perceket fog késni a vacsora. Végigvettem vegetáriánus és szadista ismerőseimet, és megnéztem, van-e közös részhalmazuk. Nem volt. De ez még nem bizonyít semmit, a pontos vizsgálathoz képest nagyon kevés vegetáriánus ismerősöm van.
Ott állt előttem minden kipakolva: hidegen sajtolt olaj, tojás, kenyér, só, kés, villa, bunda, mégis azon járt az eszem, vajon melyiket nehezebb elképzelni. Azt, ha valaki vegetáriánus és közben szadista, vagy azt, ha valaki szadista és közben vegetáriánus.
Beraktam a tojásokat a mosogatóba, az őstermelőtől vásárolt anyagot nem árt hipóban elöblíteni. Lehet, hogy csak agyagdarab, korongozás közben szülte a tyúk, de az is lehet, hogy lejtős a csirkeól, és összevissza gurigázott benne a tojás. Még ekkor is lehet, hogy agyag, de ennél most ne ragadjunk le.
Vajon a vegetáriánus szadistának mi áll közelebb a lelki beállítódásához; az, hogy növényeket, vagy az, hogy állatokat kínozzon? Vajon a növényeket szeretetből eszi-e meg, vagy azért, hogy elpusztítsa őket? És ha szeretetből eszi meg a növényeket, vajon tudja-e, hogy elpusztítja őket? Viszont ha nem szeretetből eszi meg, akkor miért csak a növényt szereti megenni? Vajon ehet-e növényt szeretetből egy vegetáriánus szadista?
Kinéztem a konyhaablakon, van-e valaki az utcán.
Egy macska sétált arra, világított a szeme, a szájában egy verebet tartott. A veréb nem élt, a macska viszont igen, és ez rettentő nagy különbség.
Kiáztak a tojásaim, fölütöttem őket a cinben, fogtam a négyágú étkezési villát, és laza csuklóval fölvertem a tojást. Akadt köztük azonban egy sárgája, ami nem akart keveredni a többivel, és még a villa hegye alól is kiszaladt. Ezt az isten is tükörtojásnak teremtette, de most rosszkor, rossz helyen van, úgyhogy előhoztam a spájzból egy mindennél hegyesebb zsákvarró tűt. A tű hegyét megtámasztottam a sárga burkon, s vártam, hogy a saját súlyánál fogva haladjon bele. Kihúztam, a fény felé tartottam a vékony szerszámot. A tű foka a szokásosnál jóval szélesebb volt, s ha elég közel emeltem a szemgolyómhoz és a megfelelő irányba fordítottam, a tű fokán átfért a negyedkilós csomagolású Karaván kávé.
Miután az utolsó tojás is megadta magát, kenyeret szeltem. Csakhogy tegnap vasrudakat fűrészeltem a kertben a késsel, és kicsorbult az éle. A farzsebemből fenőkövet húztam elő, és ismét a laza csuklómnak látva hasznát, egy elöl, egy hátul módszerrel megfentem a kést. Vitte, mint gőzborotva a videokazettát.
Fölöntöttem a serpenyőt hidegen sajtolt olajjal, ennek a fajtának alig van szaga, meggyújtottam a gázrózsát, és beljebb hajtottam az ablakot, mert van egy pacák, aki este nyolc után jár haza a műszakból, és állandóan figyeli, hogy mit főzök. Megáll az ablak előtt pár lépéssel, hogy jól lássam, és néz. A macska legalább elszaladt. Ha esetleg a pacák szájában is veréb lenne. És világítana a szeme. De ezek csak feltevések, mindenesetre ha nő lennék, nem mernék este nyolc után itt főzőcskézni.
Lehet, hogy ő a vegetáriánus szadista?
Az olajsercegés és egy pohár dinnyepálinka térített észhez. Becsuktam az ablakot, bekapcsoltam a szagelszívót. Az első szelet kenyeret vastagon megáztattam a tojásban, belül is képződjön bunda, ne csak kívül, belecsúsztattam a sistergő olajba. Áj, de szép! A főzés alapjelenségei figyelhetők itt meg. Például hogyan lesz két ehető anyagból egy ehető anyag. Most, hogy mondom, el kell gondolkoznom azon, vajon főzés segítségével képezhetünk-e nem ehető anyagból ehetőt. Túl sok fogalmat kellene ehhez definiálni, úgyhogy inkább szögezzük le, hogy nem. Vagy igen?
Amikorilyenkor kinyitom az ablakot, mindig bennem van a frász, hogy a pasi itt áll, közvetlenül az ablak mögött. Kinyitom, és ott a feje. Kalapácsot fogok a párkányra rendszeresíteni. A könnygázt azóta hanyagolom, mióta nagy vendégség gyűlt össze, az egyik ajtó meg épp akkor lépett át a nyikorgós korszakába, és az a drága műértő barátom önbuzgalomból, mondván, neki is hasonló olajzója van otthon, befújta a gázsprével az összes ajtópántot. Aztán szevasz tavasz, hiába főztem napokon át, senki nem érezte az ízeket.
Végre kisült az összes bundás kenyér, és amilyen figyelmes voltam, hőálló műanyag tálba raktam őket. És most jön a java, ajándék annak, aki idáig kitartott. Ugyanis: vegyünk elő a hűtőből vastagra szelt parizerkarikákat, lehetőleg hideget, tálaljuk a bundás kenyér mellé. Majd emeljük le a polcról a borsszórót, és lehetőleg friss borsot daráljunk ízlés szerint a kenyérre. Hagyjuk, hogy a forró bunda fölerősítse, megélénkítse a borsdarabkák ízét és zamatát, majd szigetelésül csapjunk a tetejére egy vaskos szelet jéghideg parizert. És most harapjunk! Együtt fogjuk érezni a forró bundát a jéghideg hússal, s közülük mintegy kiárad a bors.
(...) Nem hasonlít ez valamire?
