Sarnyúné látta el a fél Bácskát díszes fatányérokkal, ezért üzleti ügyben gyakran fordult meg Erdélyben. Férje váratlan halála után először szerszámokat, majd fehérneműt csempészett, de később a fatányérokra specializálta magát, mivel ez hozta a legnagyobb jövedelmet. Aki magyar érzelmű, az erdélyi fatányérokat vásárol, mondogatta Sarnyúné.
Az üzlet virágzott, Sarnyúné egyre ritkábban utazgatott Erdélybe, mivel kolozsvári üzlettársával megállapodott abban, hogy ezentúl a fatányérokat román idénymunkások szállítják Bácskába. ' pedig - megfelelő jutalék ellenében - az újvidéki feketepiacon veszi át tőlük a küldeményt.
A székely szenátorral Kolozsvárott ismerkedett meg legutóbbi üzleti útja során. Üzlettársa, Dömötör úr mutatta be őket egymásnak. Éppen megállapodtak, hogy az eddigi heti 30 darab fatányér helyett 50 darabot szállít, amikor az asztaluknál megállt egy délceg férfi.
Dömötör úr készségesen mutatott az üres székre. Szenátor úr, foglaljon helyet, mondta. Sarnyúné nem tudta levenni a szemét a szenátor pillenyakkendőjéről. Igazi székely úriember, és szintén megözvegyült, mutatta be Dömötör úr. Sarnyúné szíve megdobbant.
Verseket is ír a szenátor úr, folytatta Dömötör. Költészetemmel csak a sokat szenvedett, kisebbségi sorsban tengődő népemnek állítok örök emléket, hárította el a bókot a szenátor.
Bár nálunk is lennének ilyen önfeláldozó emberek, rebegte Sarnyúné. Aztán összeszedte a bátorságát, és meghívta a szenátort Bácskába. Aztán Sarnyúnénak indulnia kellett, nehogy lekésse a Balkán expresszt.
Egy hónap múlva a szenátor telefonon bejelentkezett, hogy elfogadja a meghívást. Ha Sarnyúnénak megfelel, akkor két nap múlva érkezik. Sarnyúné nem tudott hova lenni a boldogságtól. Várni fogjuk a pályaudvaron, mondta megilletődve. Nem szükséges, válaszolta a szenátor, személyautóval érkezem. Körülnéznék a Délvidéken, ahol - amint hallom - rosszul mennek a dolgok.
Sarnyúné kiadta az ordrét lányainak: esténként nem mehetnek diszkóba. Mit szól majd a szenátor, förmedt rájuk. Ha mégis kiugrotok a korzóra, akkor azt mondjátok, hogy vecsernyére mentek. És semmiféle miniszoknya, intette le őket anyai szigorral.
A nevezetes napon Sarnyúné szinte félóránként szaladt ki az utcára, és jobbra-balra tekintgetett. A székely szenátort várom, dicsekedett a szomszédoknak.
Alkonyatkor megérkezett. Sarnyúné oda-vissza volt a boldogságtól. Erre az alkalomra székely káposztát készített, hozzá a legjobb minőségű palicsi fehérbort tette az asztalra. A vacsora után a szenátor úr legújabb verseit szavalta. Sarnyúné úgy érezte, hogy életében új fejezet kezdődött.
Másnap váratlan látogatók érkeztek. Először betoppant a legnagyobb kisebbségi párt elnöke, s tíz erdélyi fatányért rendelt. Aztán kifejezte óhaját, hogy azért négyszemközt szeretne beszélni a szenátor úrral. Alighogy kitette a lábát, kisvártatva megjelent a másik kisebbségi párt elnöke. ' hat fatányért vásárolt, és azt mondta, hogy bizalmasan szeretne beszélgetni a szenátorral. Sorskérdéseinkről, tette hozzá gondterhelten. A szenátor vele is sutyorgott, aztán az elnök távozott. Később megérkezett a harmadik kisebbségi pártelnök is, aki két fatányért vásárolt, majd térden állva könyörgött Sarnyúnénak, hogy mutassa be a szenátornak. Ez nagyon a fogához veri a garast, duzzogott magában Sarnyúné, de azért őt is bevezette a vendégszobába.
Kora reggel a szenátor váratlanul közölte, hogy indulnia kell. A kötelesség szólítja. Sajnos, sok teendőm akad a Délvidéken, mondta komor ábrázattal.
Vagy egy hét múlva beállított a legnagyobb kisebbségi párt elnöke. Hol van az a székely szenátor, követelte dühösen. Sarnyúné közölte, hogy váratlanul eltávozott, mert visszaszólította a kötelesség.
Miféle kötelesség, toporzékolt az elnök. Azt ígérte, hogy ma délután a párt megbízható tagjainak előadást tart a székely autonómiáról. Még a tiszteletdíjat is megelőlegeztem neki. 500eurót! Azt is megígérte, hogy a másik magyar párt tagságát nagy ívben elkerüli. Sarnyúné a tenyerét dörzsölte. 500 euró!? Ennyi pénzért legalább harminc fatányért rendelhetett volna. Az elnök azonban nem volt kíváncsi a fatányérokra. Köszönés nélkül csapta be maga mögött az ajtót.
Másnap a kisebbik párt elnöke kopogtatott. Arról faggatta Sarnyúnét, hogy tényleg eltávozott-e a szenátor úr, vagy pedig titokban az ellentábort okítja. Egy székely szenátor állja a szavát. A kötelesség szólította el, bizonygatta Sarnyúné. Az elnök nyelt egy nagyot és elrohant.
A legkisebb párt elnökét Sarnyúné csak a konyhába engedte be. Csak két fatányért vásárolt, nem érdemel többet, gondolta. Hogyhogy búcsúszó nélkül távozott, kérdezte, és a zsebéből elővett egy levelet. A kollégám írja, hogy náluk a szenátor nagy sikerű előadást tartott a székely autonómiáról, s a nemzetáruló ellentáborral szóba sem állt. Aztán hirtelen torkán akadt a szó. A zsebébe csúsztatta a levelet. Nézze, Sarnyúné, inkább veszek még két fatányért. Csak arra kérem, hogy senkinek se szóljon arról, hogy a szenátor kereket oldott.
Hazament, felhajtott egy kupica jó bácskai barackpálinkát, majd papírt és tollat vett elő. Néhány kollégájának részletesen beszámolt, hogy a székely szenátor előadást tartott a székely autonómiáról, a lelkes közönség nem győzte ünnepelni. Az emberekben nagy az elszántság, részletezte, csak az a baj, hogy a magyar kormány nem nyújt elegendő támogatást. Kizárólag az anyagiak hiánya miatt nem jutottak révbe.
Aztán ő is kapott néhány hasonló tartalmú levelet. Egyik lelkesebb volt, mint a másik. Mindannyian úgy találták, hogy a székely szenátor szárnyakat adott nekik, csakhogy a magyar kormány galád módon cserbenhagyja a szenvedő kisebbséget.
Sarnyúnénak is kijutott a dicsőségből. Úgy bizony, végre a szenátor úr felvilágosított bennünket arról, hogy mi a teendőnk, mondogatta a kuncsaftoknak. Esténként magára zárta az ajtót, és arról álmodozott, hogy egy szép napon visszatér a szenátor úr.
