Az ifjú ***, mielőtt útra kelt, biciklijére egy Orionton táskarádiót drótozott. Felhők futottak az égen, hajladoztak a karcsú fák. A szemétdombon patkányok játszadoztak ugyanolyan önfeledten, mint a színes lepkék az orgonabokrokon. Május volt, semmi nem számított. *** sem vacakolt az állomáskeresővel, megnyomta a neki legjobban kézre eső, csontszínű gombot, kihúzta az antennát, aztán beletaposott a pedálba. Valami idegen nyelvű fuldokló boldogította a kedves hallgatókat. Néha ugyan eltűnt a lelkes hang a hullámverésben, különben is, *** legfeljebb ugatásnak hallotta, mégis mindent értett: tudta, ez az elhalkuló-felerősödő halandzsa a szívéhez szól, sőt azt is tudta, hogy amikor a babiloni intró végleg elszáll, és felcsendül a dal, az Apache a Shadowstól, minden máshogy lesz, úgy, mint korábban soha. Összes erejét a pedálba gyűrte, ömlött róla a víz, kalapált a gigája, mégis egyre szabadabban lélegzett: csak a bicikli első kereke vetett megnyúlt árnyékot az útra, olyan volt, mint egy felhúrozott tojás. Vagy mint egy szakadatlanul megszülető és újra elfogyó tüskés kígyó, aminek a tekergését ki kell kerülni, és a farkát a fejére kell tenni - az örök kiegyenlítődés érdekében.
Azt hiszem, akkor született a magyar rock.
De az Apache nem hosszú szám, két perc, legfeljebb kettő-harminc. Az adást zavarták, a membrán sistergése váratlanul érte ***-t. Hank Marvin már éppen halkult, a bicikli a folyóparton söpört félre az útról egy munkásszállító buszt, amikor a fekete csörömpölés a fiú fülébe állt. Csak évek múlva, 1965 végén hallott a világ ehhez fogható zajt, amikor Pete Townshend belecsapta gitárját a hangfalba a My Generation végén. Meg is mámorosodott tőle, de ***-nak évekkel korábban még az Apache is sok volt, nemhogy ez - megrántotta a biciklit, belefordult az árokba, és nekicsapódott a terméskő oldalfalnak. A rádió darabokra tört, a kerekek végtelenné váltak - dupla nyolcas -, a kormány pedig egyenest beleszaladt *** homlokába.
- Hát én ilyet még az életbe' nem láttam, mert ilyen nincs is, csak filmen, ott se, könyvben. Fekszik a paraszt az árokban, mint egy marslakó, a fejéből kilóg a valami, látom, a kormány a biciklicsengővel. Sőt a csengő a lényeg! Mert ha az nincs, átfúrja az agyát a vascső. De a csengő miatt nem fúrta át, sőt a krapsó el se ájult, magánál volt, és csak nézett bután maga elé. Persze hogy elkezdtünk röhögni, de ő is - mesélte még sok-sok évvel később is a mentős, ha mászni készült a szeretőjére, ha asztaltársaságba tévedt, ölébe vette az unokáját, mindig.
***-hoz nem mertek hozzányúlni az orvosok, féltek, ha megmozdítják, véget ér. Inkább hagyták, hogy a kormány betokosodjon, ráhúztak két méter ragtapaszt, és a lelkére kötötték, ha csípne, viszketne, kenegesse gépzsírral - féléventekontroll, aztán már évente sem. Amikor kiengedték a kórházból, egy ideig csodájára járt a környék, de hamar megszokták: a kocsmában a sok disznó mellett az unikornis csak még egy állat. Ha inni kért, csengetett, ha rövidet, rövidet, ha sört, két hosszút, de ha elfogyott a rokkantnyugdíj, nem hagyta abba, amíg ki nem dobták. Ilyenkor azt kiabálta, adjatok egy gitárt. Nem félt biciklire ülni, néha mutatvánnyal is szolgált, egyik kezével a fejéből kiálló kormányt fogta marokra, úgy vezetett. Sokszor csak reggel halászták ki az árokból.
Harminc évvel később már majdnem mindenki tudta, a szabadság nem mérhető gitárakkordokkal. A turnéról hazafelé tartott a banda, dehogy dübörgött, még a régi nők is elmaradtak. Igaz, az aranymetál Ford Transit százhússzal száguldott volna a hullámzó aszfalton, de a sofőr állandóan a fékbe taposott az úton heverő biciklisták miatt - szombat éjszaka volt, újhold, sötét, mint egy fasírtban. Egy-egy ilyen fékezésnél egymásnak koccantak a nagy, kopasz fejek, a kappanháj hömpölygésére susogni kezdtek a bőrdzsekik, csörömpölni a sörösüvegek. Még a lábszag is erősebbnek tűnt. Az utasok egyre idegesebbek lettek, egyikük azt mondta, elindult bennem az agy, erre a másik, ha nem hagyod abba, megbaszlak, mint áram - de inkább unalom szülte szavak voltak ezek, mint komolykodás. Maguk közt voltak, mint mindig.
Az elterülő *** kapóra jött. A sofőr éppen álmodozóra fogta, azt képzelte, amit már annyiszor az elmúlt húsz évben, ő a fiatal Ritchie Blackmore, bíbordzsekiben feszül Budokan színpadára, a fején cilinder, és a Woman From Tokyo gitárszólójával őrületbe kergeti a japán lányokat. Éppen a "legjobb rész"-nél járt, lángok csaptak ki a meggypiros Fender Strato pickupjából, aranylón izzottak a húrok, közeledett a beteljesülés, amikor a kocsi reflektorfénye bárgyú mosolyba, biciklicsengőbe, koszos ragtapaszba szaladt. Padlófék. Az egész csapat a dobszerkóval, a Marshall-ládákkal, a sörösrekeszekkel együtt a szélvédőben találta magát.
Káromkodva szálltak ki a furgonból. Gyorsan pisálni mentek, ha már így alakult. Ilyenkor születnek a legjobb ötletek.
- Vigyük el a csávót Pestre! Befér, nem? - morogta a basszgitáros, miközben az utolsókat rázta. Csillag gyúlt az égen, feleslegessé vált minden további szó: a roadok a szokásos koreográfiával, pillanatok alatt fölnyalábolták ***-t, és biciklivel együtt bevágták hátulra. Nem találtak rajta semmi különöset, rutinos trógerek voltak, profik.
Aggastyán beszélt a rádióban, rajnákozott, bergendizett, szkampolózott, zsibbadtak a könyökök, de amikor a végén megjegyezte, hogy olyat ő sem azelőtt, sem utána, mint hatvankettőben a Shadows, megmoccant az utas. "Adjatok egy gitárt", hörögte, csengetett egy kicsit, aztán mély álomba zuhant.
Aludt még, amikor a roadok a Margit hídon, a szigeti bejárónál kipakolták, és röhögve lefektették a sorompó elé.
- Azért megnézném, amikor felébred az állat - morogta a basszgitáros ásítva, mégis valami meleg érzéssel a szívében. Most pár hónapig megint lesz mit mesélni a haveroknak.
- Az nem egy biciklikormány, ami kilóg a fejéből? - kérdezte a sofőr, de a többiek lehurrogták, hülye vagy, csak egy árnyék.
- Egy shadow, bazmeg!
Már sütött a nap, amikor *** magához tért. Nem döbbent meg, nem esett pánikba, valójában semmit sem érzett, legfeljebb a zaj, a villamos csörömpölése zavarta. Föltápászkodott a földről, és megállt a korlátnál. Mindenki őt bámulta, ő meg a Dunát, mi lehet a vízben olyan érdekes. Egy uszály bújt ki a híd alól, *** szarvának árnyéka betakarta a rakományt. A matrózok azóta csak arról beszélnek az ilyen-olyan kikötőkben, hogy napfogyatkozás volt Pesten. Csak egy pillanat, a csodálatosabbak közé való.
