Egotrip

A háború az egyik legközvetlenebb politikai metafora. Békeharc, küzdelem a szegénység ellen, war on drugs: a politikusok mindenhol és mindig hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezetlen vezetőt, csoporttudatot, elszánást igénylő, dicső harcnak nyilvánítsák azt, amit éppen művelnek.

A rasszizmusellenes világnapon meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre. Abban a formában, ahogyan tervezték, semmi kedvem nem lett volna hozzá. Semmi értelmét nem láttam, hogy ott üljünk és örömködjünk: lám, mi aztán nagyon antirasszisták vagyunk és nagyon egyet is értünk. Azt feleltem, hogy ehelyett szívesen kiállok egy vitára egy prominens rasszistával. Ezzel nagy felhorgadást váltottam ki a szervezők között - ahogy tavaly a Magyar Narancs szerkesztőivel és néhány olvasójával is vitába keveredtem, amikor a Hollán Ernő utcai jegyirodára dobott Molotov-koktélon való felháborodásomban írtam egy cikket ugyanezeken a hasábokon (lásd: Nácik, hova?, 2008. május 8.). Abban a cikkben nem az volt a fő bajom a nácikkal (az ott példaként felhozott Tomcattel, de másokkal is), hogy nemzeti érzelműek, hanem csakis az, ahogyan ez keveredik bennük a vérbeli aljassággal. Ott ez utóbbi attitűdöt egyszerűen geciségnek neveztem.

Az idén várható visszaesésre vonatkozó előrejelzéseikben a szakértők egyre nagyobb számokat emlegetnek. Mivel az adók zömét a jövedelmek arányában - mi több, gyakran progresszív kulcsokkal - vetik ki, minél jobban csökken a jövedelem, annál kisebbek lesznek a költségvetés adóbevételei. Ha senki nem hajlandó finanszírozni a hiányt (most éppen ez a helyzet), akkor a kormányzat kénytelen a csökkenő bevételekhez a kiadások további lefaragásával igazodni. Így keletkeznek azok az egyre nagyobb számok, amelyeket változó összetételű kormányaink változó elnevezésű csomagjai tartalmaznak. A kiadáscsökkentés persze tovább rontja azok helyzetét, akik eddig a költségvetésen keresztül jutottak jövedelemhez, ők is kevesebbet vásárolnak, még tovább esnek a jövedelmek, és így tovább. Nem csoda, hogy a szakértők egyre nagyobb visszaesésre számítanak.

A Keleti pályaudvar közvetlen környéke, a Csikágó, idáig merészkedtek a terézvárosi, amúgy falusi fiúk. A Keleti K. Dezső kultikus helye, ide érkezett, innen indul? Hova? Borozók mélyére. Lám, az első, mi más, a Bethlen Gábor utcában a Borsodi, akár az intersziti, akár hajdani személyvonatok néhai utasai, akik a vonatindulásig a közeli Tisza moziban aludtak, alusznak, örökké. Tisza mozi sincs már, Tisza por és hamu vagy.

Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog. Nálunk a bankárokat (egyelőre) megkíméli a népharag, még (komolyabb) verbális támadás is ritkán éri őket. Surányi György például nem bankárként, hanem várományos kormányfőként került Dávid-csillagba keretezve Csurka hetilapjának címoldalára; hát persze, arrafelé a bankár kifejezés már eleve származási bélyeget jelent.

Miközben megállás nélkül hangoztatjuk, hogy a világgazdasági válság a magyar gazdaságot milyen rossz állapotban érte, s hogy emiatt a mea culpa is, meg a reformgyürkőzés is indokolt, abban is közmegegyezés van, hogy a csapás maga kívülről jött. Sem a források elapadását, sem az exportpiacok összeomlását nem a magyar gazdaság kórjai idézték elő. Ám éppen ez irányította a figyelmet arra, hogy a világ tőke- és árupiacaiba való integrálódásnak kockázatai, s ezek realizálódásakor negatív következményei is lehetnek. Nem is meglepő reakcióként a legkülönbözőbb szinteken fogalmazódnak meg javaslatok olyan stratégiákról, amelyek a függés - ők gyakran úgy mondják: kiszolgáltatottság - csökkentését, a külföld helyett saját erőnkre való intenzívebb támaszkodást szorgalmazzák.

Milyen kapcsolat áll fenn a párbaj és a modern vívósport között? Igaz-e, hogy a versenyvívás a párbaj örököse, annak "szelídített" változata? E kérdéseket újabban nagy érdeklődéssel feszegeti a történeti szociológia, amikor azt vizsgálja, miképpen "civilizálja", transzformálja versengési vággyá a sport az ősi harci késztetéseket.

A péntek esti vacsora másnapján, 2001. szeptember 1-jén, szombaton K. repülőgépre szállt, és hamarosan megérkezett Durbanbe, a rasszizmus, az idegengyűlölet és az intolerancia elleni világkonferencia színhelyére. A konferencia, mint a legtöbb efféle ENSZ-rendezvény, két részből állt. Augusztus 28-tól szeptember 3-ig tartott a nem kormányzati szervezetek (NGO-k, non-governmental organisations) tanácskozása, augusztus 31. és szeptember 8. között pedig a kormányok ENSZ-delegációinak ülése folyt.

Mondják, hogy valaha, úri társaságban, ha valaki az asztalnál szellentett, kiküldték a kutyát. Az emberi természet már csak ilyen: könynyebb a lelkünknek, ha az elkövetett bűnnek bakját találjuk - valaki másban. Szemben azonban a kutyát kiküldőkkel, akik vélhetően azért pontosan tudták, hogy miről is van szó, azokat a mostanában felröppentett vádakat hallgatva, amelyekkel többen a forintárfolyam zuhanását, néha már az egész válságot is a Magyar Nemzeti Bank nyakába varrják, az embernek az az érzése, hogy megfogalmazóik nem tudják, mit beszélnek.

Tévelyegni, akárcsak tévedni emberi dolog, de nem csak emberi. Az állatok is képesek botladozni, melléfogni, nyilvánvaló érdekeik ellen cselekedni, egyszóval letérni a boldogulásukhoz vezető legrövidebb útról. Mindezt azonban sohasem a legjobb belátásuk ellenére teszik. Az alapos megfontolás után, tudatosan elkövetett ostobaság monopóliumát az ember tartja a kezében. A tudatos tévelygés (akrázia) szabadsága olyan luxusnak tűnik, amelyet még a mindenható Isten sem engedhet meg magának: az ő élete per definitionem jó, ehhez tehát nem vezet semmilyen út, amelyről le lehetne térni.

Ha már évek óta eurónk volna, akkor is tenger bajunk volna. Akkor is csak nagyon szűköcskén volna külföldi hitel (Szlovákia se dúskál), a globális kereslet visszaesésének jövedelemcsökkentő, munkanélküliséget növelő hatása se lenne sokkal kisebb, és mindezek együtt akkor is sok adósnak okoznának fizetési nehézségeket. De nem volna árfolyamprobléma, és így a rémhírterjesztésben utazók sem riogathatnának bennünket valutaválsággal. Ám forintunk van, a tőkecsapok elzáródása egyben árfolyamzuhanással és több bizonytalansággal jár, amitől még kevésbé vagyunk vonzóak a befektetők számára. Ha ebben a helyzetben a pánikkeltők kellő hatékonysággal keltik a pánikot, akár még tényleg lehet devizaválság is, amihez képest - ebben az egyben van igazuk - a mai válságunk kismiska.

Az 1970-es években a matematikai folklórban viharos sebességgel elterjedt egy feladat, amely egy nagy amerikai tévévetélkedőbe is megtalálta az útját (és később egy magyarba is). A vetélkedőben a feladat így jelent meg: a kvíz győztesét három ajtó elé vezették, amelyek közül egy mögött egy igen értékes nyeremény volt, a másik kettő mögött lényegében semmi. Miután a győztes kiválasztott egy ajtót, a játékvezető még nem nyitotta azt ki, hanem ezt mondta: "Mindnyájan tudjuk, hogy a másik két ajtó közül legalább az egyik mögött nincs a nagy nyeremény. Nos, én most kinyitom az egyiket." Ezután kinyitotta az egyik ajtót, és mindenki láthatta, hogy a nagy nyeremény valóban nem ott van. Majd a játékvezető így szólt: "Kedves játékos, ha úgy érzi, most még meggondolhatja magát, és választhatja a másik ajtót." A millió dolláros kérdés: Ön, kedves Olvasó, váltana-e a játékos helyében, vagy sem?

A jobboldali médiát bejárta a hír, hogy az IMF-hitelt garantáló nemzeti vagyon része Szent István koronája is. Ha bukunk, azt is viszik a hitelezők! A hangsúlyok különbözőek voltak: a Heti Válasz a címben felvetett kérdésre a cikk szövegében rácáfol, míg Végvári József dr. Posta Imre blogjában publikált, Dominique Strauss-Kahnhoz címzett, "Hé zsidó!" felütéssel kezdődő nyílt levele tömören, pontosan fogalmaz: "Sátán, el a kezekkel a Szent Koronától!!"

Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandók megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától; gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal csak ennyi, ami biztos. A pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, így viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot. Pete Péter