A dolog úgy kezdődött, hogy Georgia Melonit választották meg miniszterelnöknek Olaszországban. Mint köztudomású, Meloni a politika tartalmát illetően közel azt a vonalat viszi, mint az európai szélsőjobb, köztük Orbán és persze mások is. Van azonban egy nagy különbség is Meloni és az európai szélsőjobb között: Meloni nem Európa-szkeptikus és nem Oroszország-párti. A személyes sértődöttségeken túl legfőképp ez a különbség a Meloni fémjelezte Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és a Patrióták között.
Ennek jegyében Meloni cseppet sem folytatott sem EU-ellenes politikát, sem EU-ellenes retorikát, hanem éppen ellenkezőleg, saját magát mint egy roppant befolyásos EU tagállami vezető kívánta pozícionálni. Ebben sikeres is volt. Mind az EU tagállamai, mind az EU intézményi vezetői szívesen vitatták meg vele a legfontosabb ügyeket, és Európa-szerte örömöt és megelégedettséget okozott az, hogy Olaszország egy szélsőjobbos győzelem ellenére is megbízható partner maradt. Ez a jó hangulat egészen a legutóbbi európai parlamenti választások utánig tartott ki.
A választások után ugyanis az EU legbefolyásosabb országai a választás eredményét alapul véve leosztják egymás között a legfontosabb pozíciókat. Nyilván a legerősebb párt adja az Európai Bizottság (EB) elnökét, a második a Tanács elnökét, a harmadik a külügyi főképviselőt, és még helyet kell szorítani az Európai Parlament (EP) elnökének is, ami nem egyszerű, tekintettel arra, hogy az ő mandátuma csak a ciklus feléig tart, utána más pártcsaládból kell elnököt választani. Így esett, hogy a Szocialisták és Demokraták (S&D) frakció 5 évvel ezelőtt elérte az olasz szociáldemokrata David Sassoli megválasztását parlamenti elnöknek, akit 2 és fél elteltével a máltai és európai néppárti (EPP) Roberta Metsola követett. Metsola ugyan hosszú idők óta az EP legeredményesebb elnöke, mégis, ami a politikai logikát illeti, a szociáldemokraták elvesztettek egy fontos pozíciót, hiszen az EU vezetői között csak a külügyi főképviselő, Josep Borrell volt szociáldemokrata. Ráadásul ő sem volt a legélesebb kés a fiókban, hogy visszafogott szavakkal illessem.
A probléma az volt, hogy ebből az osztozkodásból az olaszokat, konkrétabban Melonit kihagyták.
Meloni két éven keresztül küzdött azért, hogy befogadják és elismerjék, ezért érthető okokból megorrolt és azzal fenyegetett, hogy a parlamentet fellázítja a megállapodás ellen. Annak érdekében, hogy semlegesítsék, Ursula von der Leyen újraválasztott EB-elnök megígérte Meloninak, hogy az olasz bizottsági jelölt alelnöki pozíciót és kiemelkedően fontos portfóliót fog kapni.
A deal megköttetett, Meloni jelöltje Raffaele Fitto lett, akinek Ursula von der Leyen a kohézióért és a reformokért való felelősséget osztotta. Igen ám, de az S&D frakció hosszú évek óta olyan elvet és gyakorlatot követ, hogy szélsőjobboldali politikust semmilyen pozícióra nem támogat. Márpedig ha a kisebb Liberálisok, Zöldek és a Baloldal sem támogatja Fittót, akkor az ő megválasztása, illetve tekintettel arra, hogy az EP egyetlen egy szavazással dönt az egész EB-ről, az egész EB megválasztása is veszélybe kerül. Könnyű belátni, hogy az orosz agresszió fokozódása, a Moszkvából érkező fenyegetődzés durvulása, Donald Trump megválasztása nem éppen az az időszak, amikor az EU-n belüli intézményi válság kívánatos lenne.
Ilyenkor rengeteg telefonhívás érkezik a legkülönbözőbb helyekről a legkülönfélébb képviselőknek. Aligha járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Pedro Sánchez, az EU egyik meghatározó tagállamának, Spanyolországnak a szocialista miniszterelnöke szintén felvette a telefont, és arra kérte Iratxe García Pérez spanyol EP-képviselőt, hogy Európa stabilitásának a megőrzése érdekében érje már el, hogy a parlament megszavazza az új EB-t.
Iratxe García Pérez ugyanis nem egy egyszerű gyalogos az EP-ben, hanem ő az S&D frakció vezetője, így tehát az ő feladata az volt, hogy átállítsa az S&D frakciót. Persze-persze, mindannyian tudjuk, hogy az EP-ben a képviselők nem belpolitizálnak (pontosabban: így tudjuk, talán ezt is tartjuk helyesnek, de egy percig se higgyük, hogy így is van), és ha egy frakcióvezetőt a saját miniszterelnöke megkér valamire, mérget is vehetnek arra, hogy akkor azt a frakcióvezető teljesíteni fogja. Ha ugyanis nem teljesíti, legközelebb aligha lesz képviselő: a választás listás, tehát a pártja vezetői fogják eldönteni, legközelebb rajta lesz-e a listán, és ha igen, hányadik helyen.
Iratxe García Pérez tehát teljesítette a feladatát, bár azt értelemszerűen nem tudta – nem tudhatta – elérni, hogy az S&D egységesen szavazzon. A frakció többsége követte a frakcióvezetőt, mások azonban, köztük a német szociáldemokraták és a magyar Demokratikus Koalíció képviselői nemmel szavaztak (szerintem helyesen) vagy tartózkodtak. Annyi bizonyos, hogy nem kis izgalom volt azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság megalakulásához meglesz-e a többség, Ursula von der Leyen képes lesz-e teljesíteni a Meloninak tett ígéretét.
A szavazás tétje az volt, hogy összeomlik-e a nehezen összerakott Bizottság, és az előttünk álló időszakban egy ellenséges, vagy egy baráti Olaszországgal kell-e számolni.
Ez pedig akkora tét, hogy az európai közvélemény abszolút indokoltan vetette szemeit Strasbourgra.
Remélem, kedves olvasóimnak feltűnt, hogy sem Orbánról, sem Várhelyi Olivérről egy szót sem ejtettem. Ennek az az oka, hogy bár a magyar médiában körülöttük forogtak a hírek, és a vita során is számos alkalommal előkerült a nevük, a képviselők felhozták a velük kapcsolatos szinte összes problémát, ők ketten – igen, még Orbán is –, ebben kis játékosok voltak. A Big Picture fényében alig látszanak. Most is csak azért említem meg őket, mert magyar nyelvű újságban magyarul értő olvasókhoz szólok.
Az egész történet azért jutott eszembe, mert a TV-n néztem egy politikai vitaműsort, ahol szóba került a szavazás az EP-ben. Az egyik résztvevő, egy hozzám hasonlóan volt politikus azt fejtegette, hogy a parlamenti vitának nem volt semmilyen tétje, az egésznek csak füstje volt, lángja, azaz tartalma semmi. „Arról, hogy ki szavazta meg és ki nem. Azt gondolom, hogy ez jelentős mértékben hazai, belpolitikai kérdés volt, itthon mit szeretnének kommunikálni, itthon milyen álláspontot szeretnének képviselni. Ugyanúgy, mint minden parlamenti szavazásnál” – és innen folytatódik az okoskodás. „Itt sincs másképp” – hangzik el a végítélet.
Miközben alig tagadható, hogy az effajta okoskodásra mindig lehet igazolást találni, esetünkben a szavazásnak valójában óriási tétje volt. Annyira kicsiny az a felület, ahol ezekkel a kontinens jövőjére óriási hatást gyakorló szempontokkal a magyarországi választók megismerkedhetnek. Lehangoló, hogy még a politikai műsorok szakértő vendégei is leragadnak az olcsó populista válaszoknál, ahelyett, hogy elmesélnék a nézőknek a valódi sztorit. Persze, ha a „szakértő” vendég tisztában van azzal, miről is folyik valójában egy fontos szavazás.
A szerző volt országgyűlési képviselő, a külügyi és az EU-ügyi bizottság elnöke, volt külügyi államtitkár.
