Egotrip

Meredek a tőzsdei bálványimádás eszközére, a monitorra (a képernyőre, amelyen az árfolyamok megjelennek), és figyelem, ahogy befektető embertársaim összessége pillanatról pillanatra milliárdokkal lesz gazdagabb, a részvényárfolyamok vágtázásának köszönhetően a Budapesti Értéktőzsdén. Ámulatom nemcsak a pillanatnyi révület eredménye, mert bár egy brókernek mindegy, hogy az árak lefelé vagy felfelé mennek, csak menjenek, azért a brókerek is akkor érzik magukat a legjobban, ha a tőzsde a bika jegyében van. Az én esetemben azonban a csodálkozás szakmai ártalom is, hiszen láttam ugyanezeket a cégeket a mai árfolyamok töredékén értékelve egy-két éve, amikor a "magyar részvény" kifejezés hallatán egy rutinosabb angolszász befektető is méla undorral váltott témát, és kezdett inkább a krikettről beszélni, miközben egy magyar befektető számára a részvénybe fektetés a hazardőrök műfajának számított. Ekkoriban a Richter- részvényt nem volt egyszerű ezervalahányszáz forinton az egy részvényre jutó nyereség két-háromszorosáért eladni, miközben ma a 22 000 forint felé menetelve (mire a cikk megjelenik, akármi is történhet) nagyobb iránta az érdeklődés, mint egy ritkaságszámba menő amerikai film nyolcvanas évekbeli pesti bemutatóján, miután a jegyüzérek lenyúlták a jegyeket a Corvinban. Élénken él emlékeimben, amikor 1995 telén, Orwell szavaival élve (lásd az állatfarmok szakértőjének Down and out in Paris and London című, akkor még nem éppen antikommunista "kiáltványát") kivert kutyaként jártam a londoni befektetők házait, és próbáltam őket magyar papírokra rábeszélni. Egyik nap arra ébredtem, hogy privatizációs fiaskó nálunk, devizaválság Latin-Amerikában és közben mexikói krízis minden mennyiségben, majd végül az utolsó nap a gazdaságirányítás utolsó letéteményese, a privatizációs biztos menesztésének híre is eljutott a ködös városba. Ügyfeleink nagyra értékelték, hogy megkíséreltem a lehetetlent: árulni Egist kétezer forint alatt, Pannonplastot ezerkétszázon és hasonlók.

Néhány éve New Yorkban a szokásos Whitney Biennálé egyik fő látványossága egy amerikai képzőművész falnyi alkotása, a Tokyo Underground volt. Gigant fotósorozat, színes, tűpontos, fél méterszer méteres képek. Az akkor még csúcsra járó bubble economy, a nyolcvanas évek közepétől körülbelül 1992-93-ig tartó konjunktúra, amely bizonyos elemzők szerint az emberiség történetének legnagyobb mérvű tőkeakkumulációs folyamata volt, elterjesztette a Gucci-cipőben munkába igyekvő japán melósok, a Louis Vuitton-kiskosztümben feszítő kézilányok sztereotípiáját. Mesés jövedelmek, elképesztő és különc költekezések, piros Ferrarik, hetente nyíló új méregdrága nouvelle cuisine-éttermek, külföldön ötcsillagos szállodákban túrázó japán teenagerek. (A tokiói ingatlanárak a nevezett időszakban úgy megugrottak, hogy a város közepén elhelyezkedő császári palota és a néhány hektáros kert telekára - cím, ha valaki írni akar: Imperial Palace 1-1 Chiyoda, Chiyoda-ku, Tokyo 100 -, az eszmei érték nélkül, gondolatkísérletileg, magasabb volt, mint egész New York feltételezett ingatlanértéke, pedig az se kicsi, és nem is nagyon olcsó.) A legjobb életminőség, a világ legfogyasztóibb társadalma; a szórakoztató- és háztartási elektronika üzembentartási idejének átlaga kevesebb, mint egy év - így van az, hogy egy-egy lomtalanításkor tökjó 28 hüvelyk képernyő-átmérőjű Sony Trinitronokat lehet guberálni -, a leghosszabb születéskori várható élettartam. Mindennek alapja a sok-sok munka, szervezettség, hatékonyság, életre szóló lojalitás a kaishához (munkahely) vagy a keiretsuhoz (holding, vállalatcsoport). A hűség jutalma a biztonság, a ritka elbocsátás, felduzzasztott személyi állomány, gondoskodó-paternalista államkapitalizmus. Az ismert sztereotípiákkal szemben a Tokyo Underground világa egy sötét, frusztrált és kihívó, végletes és szélsőséges (szub)kultúrát mutatott: tetovált yakuzákat, heroinista kamaszokat, body piercingelt bakfisokat, a tokiói lakásviszonylatok zsebkendőnyi területén cselező mániákusokat, cyberpunk-rajongókat, a mindent elöntő japán virtuália révült megszállottjait.

Szabó néni jól megszívta. Vagy Szabó bácsi, attól függően, melyikük nem szólt egy árva mukkot sem, amikor a másikuk Magyarország NATO-tagsága melletti propagandát fejtett ki A Szabó család című közismert, geopolitikailag ez idáig semleges rádióműsorban. A Szabó család a Varsói Szerződés idején is neutrális volt, visszahúzódott a privátszférába és a hobbitelekre, és a vele szembeni politikai elvárás ma is ugyanez.

A Jeremiás próféta és az Edda Művek fellépése között eltelt időszakban sosem mindössze turisztikai érvénnyel bírt, ha valaki kijelentette, hogy ő most bizony elhagyja a bűnös várost, mely nem hajlik a jó szóra. Az utazás már önmagában spirituális vállalkozás, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy bizonyos lelki nyavalyákra kimondottan azt ajánlják a lélekbúvárok, hogy menjen el az illető egy kis körutazásra, vagy ha arra nem telik, legalább rendezze át a szobáját (míg ezzel szemben a lélek és a szellem ilyen-olyan módon történő megtornáztatását éppenséggel tripnek, azaz utazásnak nevezzük). Jeruzsálemben a helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy az évi pár millió turista között annyinak kattan be a felismerés, hogy ő bizony Jézus vagy Mohamed (vagy a kettő egyszerre), hogy a helyi pszichiátriai zsargon külön nevet is adott e viselkedésegyüttesnek, ez a Jeruzsálem-szindróma. Ha felbukkan az utazás gondolata mint olyan az ember életében, az jócskán elkezdődik a buszra szállás előtt, térképeket tanulmányozunk, útvonalakat tervezünk, aztán ha már ott vagyunk, akkor valamennyire ott is akarunk maradni, a hely átmeneti megszállását azzal jelezzük, hogy rovásokat ejtünk a korlátokon, vagy pénzt dobunk a kútba. Aztán persze ennek a fordítottja is megesik, amikor haza akarjuk hozni a helyet magunkkal, ekkor hozunk tengervizet kólásüvegben, az Akropoliszt fenntartó hivatal pedig nem győz évente több teherautónyi, a közeli kőfejtőből származó sziklatörmeléket szétszórni a fellegvár területén, hogy legyen mit hazahordani az autentikusságra szomjazó siserahadnak. Vannak aztán bizonyos kulturális, szellemi vagy vallásos mozgalmak, amelyek kimondottan a helyváltoztatás révén nyerték el értelmüket, itt tüstént utalhatunk arra a bizonyos utazásra Damaszkuszba, aztán erre a motívumra épül Kavafisz költő sok verse és a road movie zsánere, a roaring twenties fiataljai Párizsba menekülve igyekeztek megtalálni magukat, csakúgy, mint az ma történik sok Kelet-Európába tántorgott amerikaival. Külön műfajt jelentett a történelem talán legmulatságosabb teremtményeinek, a harmincas évek szovjetbarát nyugati értelmiségieinek rituális zarándoklása a Szovjetunióba. Manapság nem kell persze messzire mennie az embernek, ha érzékeny utazásra vágyik, hiszen az elmúlt évek többek közt arról szóltak, hogy elkülönült kulturális terek képződtek hazánkban. Az például csak a történelem és a BKV különös tréfája, hogy a 97-es és a 11-es busz ugyanabban a városban jár (ez elmondható a 2-es és a 13-as villamosról is). Szívet cserél, aki átsétál a Kálvin tér egyik oldaláról a másikra. Ezek alapján az feltételezhető, hogy az ember (én) egyre kevésbé lepődik meg szülőhazája egyes kulturális földrészeinek ide-oda csúszkálásán, a sosemvolt különbségeken és az újfajta bizarr hasonlatosságokon. Itt rövid kitérőt tennénk. Valamikor a nyolcvanas évek elején a velencei kemping egy sátrában elhatároztuk páran, hogy teszünk egy pontot a szenvedélyesen eltöltött nyár i-jére, tollat ragadtunk, mely a sokat sejtető Gergelyiugornya szónál döfte át a térképet. Találtunk ott egy lábas házakból álló szellemvárost, egy embert, aki mondta, hogy a sunda eltépte a húszas perlont éjszaka (ezt nem értettük: azt jelenti, hogy egy rendkívül nagy hal eltépte az eredetileg ipari célokra készült horgászzsinórt), szedtünk iszapból tiszavirág-lárvát, fogtunk néhány kecsegét (akkor nem tudtuk még, milyen nagy dolog az), és a Cila mellett rabolt a méteres vízben egy mázsás harcsa, amitől ő majdnem meghalt ijedtében. Talán nem véletlen, hogy ettől kezdve Gergelyiugornya egyet jelentett a közösségi szóhasználatban az isten háta mögötti romlatlansággal. Na erre most visszamentünk. Találtunk a plázson egy négy diszkóból álló szórakoztatócentrumot, komplettül füsttel, XTC-val és drum and basszel, volt vagy tíz étterem, beleértve egy kínai is, meg még kábé kétezer ember. Mi a Rock Mólónál ittunk egy sört, ott legalább játszottak Nirvanát.

Megint elgörbült a lábtartó az emzén, gyakran elcsúsztam vele a jeges földúton, és az ért le először. Egy hosszabb darab fűtéscsövet ráhúzva szoktam kiegyenesíteni, de sokadszorra már nem bírta az anyag, és letört, mikor feszegetni kezdtem. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie.

Nem tudom, szerintem semmi meglepő nincs abban, hogy valami hanyag svájci ügykezelés miatt az alvó zsidó bankbetétlistán elvétve felbukkan német és szlovák fasiszták és francóista külügyminiszterek neve is. Nincs demokratikusabb dolog, mint ügyfélnek lenni egy pénzintézetnél, ez különbözteti meg a bankszámlát a tömegsírtól. A tömegsírba a névtelen áldozatokat rakják, míg a tetteseket jól elkülönítik és individuálisan hantolják el, béke poraikra. Ezzel szemben a bankszámla demokratikus és egyéni, hát még ha titokvédte, semleges svájci. Oda rakja a pénzét gazdag és szegény, rabló és rablott, ahogy nálunk is ugyanabba a kerületi OTP-fiókba jár az esetleges holnapi tettes és áldozata anélkül, hogy ma előre láthatnák későbbi történelmi szerepüket.

A tőzsde, bár nem ez az elsődleges funkciója, sokak számára játék. Mégpedig, tegyük hozzá, hasznos, személyiségformáló játék. Miközben azonban azt nehéz elmagyarázni a játék hevében a spekulációba feledkezett delikvenseknek, hogy egy adott papír mitől drága és mitől olcsó, a hétköznapokból ismert játékok és fiatalkori vagy éppen aktuális hazárdjátékok (kártya, lóverseny, rulett) terén szerzett tapasztalataink sokat segítenek a tőzsde megértésében. Nem véletlen, hogy a tőzsde működését a közgazdaságtanban egyre nagyobb teret hódító játékelméleti modellekkel is többen próbálták már meg leírni. Legelőször is nézzünk egy nagyon egyszerű játékot, amit Martin Shubik nem annyira az ellaposodó házibulikon az egyre ittasabb és ezáltal értékítéletüket lassan elvesztő barátok félrevezetésével elérhető haszon megszerzése, vagy éppen a szabad és kevésbé szabad nők meghódítása, hanem játékelméleti kutatásainak empirikus síkra terelése érdekében talált ki. A játékban egy dollár aukciója zajlik, és az nyer, aki a legtöbbet fizeti érte, de a mélyebb katarzis érdekében a második legmagasabb árat ajánló játékosnak is ki kell fizetnie az ajánlott pénzt. Shubik tapasztalatai alapján a dolláraukciókon átlagosan három dollár és negyven centet fizettek egy dollárért. A második legjobb ajánlattevő számára ez a játék tízcentes tétemelés mellett átlagosan 3,30 dollár veszteséget jelent, a nyertes öröme pedig mindössze addig tart, amíg felfogja, hogy 1 dollárért annak 3,4-szeresét fizette. Ne ítéljenek el túlzott önbizalmamért, de már sejtem is első kérdésüket ezen a ponton: ki az a hülye, aki ilyen játékba belemegy? Ez kétségkívül a játék dramaturgiájának alapköve, hiszen több felvonáson kell túljutni. Az első fordulópont az, hogy a játék egyáltalán elindul-e. Nos, tapasztalt házibuli-hiénák tudják a legjobban, hogy egy ponton túl a bulin mindig van néhány ember, aki bármilyen játékba belemegy. Hát még ha a játék arról szól, hogy jobb licit hiányában az első ajánlattevő tíz centért elviheti a dollárt. Miután viszont beindul a játék, a licit már arról szól, hogy a licitálók futnak a pénzük után. A második fordulópont ötven centnél van, ahol a kikiáltó már pénzénél van, de a játékosok még mindig nyereséggel zárhatják a licitet. Egy dollárnál az utolsó ajánlattevő nulla eredménnyel zárná a licitet, míg az utolsó előtti kilencvencentes veszteséggel. Ha viszont 1,10-et licitál és nyer, akkor csak tíz centet bukik. A játék nem ajánlott házaspároknak, mert ha utolsónak maradnak a licitben, akkor a veszteség a háztartás számára maximális, és a pszichológia legfelszínesebb ismerete alapján is biztosra vehető, hogy még jól össze is vesznek.

Itt van vége, elfolyó, semmis csík a végtelen, lezárhatatlan, bebeszélős nyál, nehogy már én legyek... ugye?! dehogy. Bevégeztetett, elviszik Bélát, mint a macskát szarni, halott, nehogy már te mondd meg, ugye halott?! Lassú tűz, ikes igék, bevállalt mondatok, én hoztam ide, amikor... amikor persze. Van egy ilyen rettenetes pillanat, ránk hűl, szinte nekünk kell azonosítani, felismerni, mintegy, mondjuk, hogy Béla, persze, te vagy, nyugodjál békében, milyen jó, felismerő verseny meg ilyenek.

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Az Ezüstgitárok Boltjában megpenget a boltosbácsi egy ezüstgitárt. - Dalolt ez, mint a rigó - mondja. - Most meg nem dalol. - Dalol azért - mondja a boltosnéni. - Nem épp, mint a rigó, de dalol. - Még csak nem is pönög - mondja a boltosbácsi. - Én nem hallom. - Én hallom - mondja a boltosnéni.

Ha tehetem, kerülöm ezt a kifejezést, úgy vagyok vele, mint a szörfözéssel meg a szupersztrádával többek között: kínos leírni vagy kimondani ezeket a szavakat, annyian pufogtatják divatos, idióta közhelyekbe ágyazva az ilyesmiket. De most mégis kénytelen vagyok lelkesedni egy kicsit, mert egyre többször tapasztalom, hogy bár a terminus ciki, a koncepció működik, és rendre nagyon hálás témának bizonyul. Vegyük például az elmúlt hét fontosabb információtechnológiai híreit.

avagy mit gondol a magyar nemzet találomra választott tagja saját nemzete állapotjáról. A hazudós görögök nyomvonalán haladva, az emberek mindenekelőtt azt gondolják, hogy az emberek hülyék, azazhogy ha bármi épkézláb eszükbe jut, akkor arról tüstént azt gondolják, hogy azzal oly egyedül vannak, mint Teleki Pál, a magyar revolverhős a végzetes pukkanás előtt, merthogy kérem, buták az emberek, meg hogy meg kell csak nézni, hogy milyen gyászos következményeket nyújtott itten a négy évtizedes agymosás, na tisztelet a kivételnek, teszik hozzá a szociológusi vénával rendelkezők. (E nézetnek létezik egy többes számban értelmezett változata, amikor is a magyarság mint olyan mállik az internacionális megnemértés tengerében.) Minden olyan esetben, amikor az elszigetelt egyszeri ember a cselekvés alanya (kb.: a fogoly-dilemma esetben), felhangzik, hogy mit számít az én szavam, és felbukkan a népi szociológia többfunkciós kulcsfogalma, a kisemberek, kérem... Másként fest a dolog, ha több, versenyző nézettel találkozik az utca embere. Az első érzést, mely ekkor hatalmába keríti a vélemények, illetve versengő valóságértelmezések tengerében fuldokló átlagembert, afféle episztemológiai katasztrofikus pesszimizmusnak nevezhetjük, azt sem tudja az ember, kinek higgyen ma már, hangzik a világ megismerhetetlenségével számot vető rezignáció bánatos hegedűszava. A gnózis lehetetlenségét az időbe kivetítve máskor úgy fogalmaz ugyanő, hogy ma ezt mondják, holnap meg azt mondják, míg végül az ideológiakritikai megközelítés hozhat csak átmeneti megnyugvást, miszerint mindegy, hogy mit mondanak, mert úgyis összevissza hazudozik mindenki. Ha a többféle vélemény közül sikerül átmenetileg az egyik mellé lehorgonyozni, akkor ettől kezdve igazából csak egyféle vélemény fog létezni, az övé, mert a többi vélemény egyrészt mennyiségileg elhanyagolható (törpe minoritás képviseli), másrészt az ellenkező vélemények, képviselőik valamilyen fogyatékossága folytán különben is diszkvalifikálandók (hazugságok, hülyeségek, gonoszságok). E véleménytulajdonítással azért nem kell túl sokat vesződnie a nemzet szabadon választott tagjának, mert (definíciószerűen) 1. nincs olyan vélemény, amit és ugyanakkor aminek az ellenkezőjét ne képviselné egyszerre (Ingyenes orvosi ellátást! Akinek pénze van, fizessen érte!), 2. nincs olyan véleménye, amit egy éven belül ne változtatna a homlokegyenes ellenkezőjére (a mi Gyulánk..., abcúg Gyula!). A nemzet találomra választott tagjának ha van határozott véleménye valamely társadalmi kérdésről, az többnyire onnan származik, hogy megnézi az újságban, mire szavaztak a legtöbben a közvélemény-kutatásban. A médiával kapcsolatos kritikai szemléletét (mind azt mondja, ahogy fönn fütyülnek) elegánsan egészíti ki a média valóságteremtő erejét elismerő ezredvégi belátás (benne volt a Blikkben). A hírek, események saját szájíz szerinti független értelmezését gyakran készteti nyaktörő logikai bűvészmutatványokra a tény, hogy a hírek sajátos, egyedi értelmezései gyakran ellentmondanak egymásnak (mivel Magyarország már belépett a NATO-ba, arról lesz a népszavazás, hogy legyen-e semleges a Közös Piac). Véleménye szerint a gazdaság bajainak mindenható forrása az, hogy ma Magyarországon senki nem akar dolgozni, hanem mindenki csak kereskedni meg nyerészkedni akar. A szociális igazságtalanságok orvoslása legfőbb letéteményeseként a Váci utcába beforduló bányászmenetet tartja, míg a politikai hatalmat kettős optikán át látja. Az omnipotens vezetés mindenért felelős, azonban impotens módon semmit sem tesz. A nemzet találomra választott tagja oly ravasz, talpraesett és szimpatikus, mint Svejk, a derék katona. De Hasek nélkül.

Nem vetemednék arra, hogy a rám porciózott két flekken megpróbáljam elmagyarázni, mi mozgatja és hogyan mozgatja a tőzsdei árakat, annál is inkább, mert ha ez sikerülne, akkor a tisztelt olvasó száztizenhat forintért olyan tudás birtokába jutna, amellyel elvileg végtelen mértékben növelhetné vagyonát. Mégis elkerülhetetlennek tűnik, hogy néhány szót vesztegessünk arra a jelenségre, ami minket, magyarokat és a világ leghatalmasabb gazdaságának, az amerikainak résztvevőit hosszú évszázadok elszigeteltsége után egy csónakba ültetett. Nevezetesen, az elmúlt mintegy másfél évben a magyar értékpapírpiacon befektetők a "pénzcsinálás" kollektív örömét együtt élhették át az óceán túloldalán gyakorló befektetőkkel, hiszen miközben a fizetésképtelenség felé sodródó magyar gazdaság 1995. évi fordulata után a Budapesti Értéktőzsde indexének értéke közel hatszorosára növekedett (nominálisan forintban mérve, de még dollárra átszámítva sem rossz), a New York-i tőzsde is az évszázad legnagyobb fellendülését élte át, és csak az év eddig eltelt részében mintegy húsz százalékkal emelkedett. A jelenség magyarázata mindkét esetben a gazdasági növekedés és a társasági eredmények növekedésének erősödése volt, stabil és az infláció (újbóli) felgyorsulásától nem fenyegett környezetben (Magyarország esetében ez inkább korábbi önmagához képest igaz kijelentés). Abban is hasonlóság mutatkozik, hogy a tőzsdei fellendülés milyen szocializációs jelenségekkel terhelten következett be, és a politikai, illetve egyéni önigazolás mekkora hullámait indította el. Egyrészt a tőzsdén megkeresett pénz mindig a befektetők ősi jogon járó jussa és persze kinél-kinél a zsenialitás egyik lehetséges megjelenési formája, miközben az elvesztett pénz felelőse sohasem a befektetői hülyeség, hanem a "kaszinóként működő tőzsde" meg a brókerek. Másrészt a gazdasági és tőzsdei fellendülés megkérdőjelezhetetlenné teszi az uralkodó kurzus gazdaságpolitikájának sikerét. A tőzsdei fellendülés Clinton elnök esetében individuális sikerélmény is, mert miközben a korábbi félrelépéseiről szóló tudósításokat már rég megunta az amerikai bulvárzsurnalisztika, az ő és a bájos Hillary korábbi, az arkansasi forró nyárban elkövetett spekulációit évek óta kongresszusi bizottságok és kormányhivatalok vizsgálják.

Azt mondta Horn Gyula, hogy a cigányok vessék ki magukból a bűnöző elemeket, aztán ha jók lesznek, jöhet a társadalmi felkarolás.