Hammer Ferenc: Paszták népe (Utazás)

  • 1997. augusztus 7.

Egotrip

A Jeremiás próféta és az Edda Művek fellépése között eltelt időszakban sosem mindössze turisztikai érvénnyel bírt, ha valaki kijelentette, hogy ő most bizony elhagyja a bűnös várost, mely nem hajlik a jó szóra. Az utazás már önmagában spirituális vállalkozás, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy bizonyos lelki nyavalyákra kimondottan azt ajánlják a lélekbúvárok, hogy menjen el az illető egy kis körutazásra, vagy ha arra nem telik, legalább rendezze át a szobáját (míg ezzel szemben a lélek és a szellem ilyen-olyan módon történő megtornáztatását éppenséggel tripnek, azaz utazásnak nevezzük). Jeruzsálemben a helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy az évi pár millió turista között annyinak kattan be a felismerés, hogy ő bizony Jézus vagy Mohamed (vagy a kettő egyszerre), hogy a helyi pszichiátriai zsargon külön nevet is adott e viselkedésegyüttesnek, ez a Jeruzsálem-szindróma. Ha felbukkan az utazás gondolata mint olyan az ember életében, az jócskán elkezdődik a buszra szállás előtt, térképeket tanulmányozunk, útvonalakat tervezünk, aztán ha már ott vagyunk, akkor valamennyire ott is akarunk maradni, a hely átmeneti megszállását azzal jelezzük, hogy rovásokat ejtünk a korlátokon, vagy pénzt dobunk a kútba. Aztán persze ennek a fordítottja is megesik, amikor haza akarjuk hozni a helyet magunkkal, ekkor hozunk tengervizet kólásüvegben, az Akropoliszt fenntartó hivatal pedig nem győz évente több teherautónyi, a közeli kőfejtőből származó sziklatörmeléket szétszórni a fellegvár területén, hogy legyen mit hazahordani az autentikusságra szomjazó siserahadnak. Vannak aztán bizonyos kulturális, szellemi vagy vallásos mozgalmak, amelyek kimondottan a helyváltoztatás révén nyerték el értelmüket, itt tüstént utalhatunk arra a bizonyos utazásra Damaszkuszba, aztán erre a motívumra épül Kavafisz költő sok verse és a road movie zsánere, a roaring twenties fiataljai Párizsba menekülve igyekeztek megtalálni magukat, csakúgy, mint az ma történik sok Kelet-Európába tántorgott amerikaival. Külön műfajt jelentett a történelem talán legmulatságosabb teremtményeinek, a harmincas évek szovjetbarát nyugati értelmiségieinek rituális zarándoklása a Szovjetunióba. Manapság nem kell persze messzire mennie az embernek, ha érzékeny utazásra vágyik, hiszen az elmúlt évek többek közt arról szóltak, hogy elkülönült kulturális terek képződtek hazánkban. Az például csak a történelem és a BKV különös tréfája, hogy a 97-es és a 11-es busz ugyanabban a városban jár (ez elmondható a 2-es és a 13-as villamosról is). Szívet cserél, aki átsétál a Kálvin tér egyik oldaláról a másikra. Ezek alapján az feltételezhető, hogy az ember (én) egyre kevésbé lepődik meg szülőhazája egyes kulturális földrészeinek ide-oda csúszkálásán, a sosemvolt különbségeken és az újfajta bizarr hasonlatosságokon. Itt rövid kitérőt tennénk. Valamikor a nyolcvanas évek elején a velencei kemping egy sátrában elhatároztuk páran, hogy teszünk egy pontot a szenvedélyesen eltöltött nyár i-jére, tollat ragadtunk, mely a sokat sejtető Gergelyiugornya szónál döfte át a térképet. Találtunk ott egy lábas házakból álló szellemvárost, egy embert, aki mondta, hogy a sunda eltépte a húszas perlont éjszaka (ezt nem értettük: azt jelenti, hogy egy rendkívül nagy hal eltépte az eredetileg ipari célokra készült horgászzsinórt), szedtünk iszapból tiszavirág-lárvát, fogtunk néhány kecsegét (akkor nem tudtuk még, milyen nagy dolog az), és a Cila mellett rabolt a méteres vízben egy mázsás harcsa, amitől ő majdnem meghalt ijedtében. Talán nem véletlen, hogy ettől kezdve Gergelyiugornya egyet jelentett a közösségi szóhasználatban az isten háta mögötti romlatlansággal. Na erre most visszamentünk. Találtunk a plázson egy négy diszkóból álló szórakoztatócentrumot, komplettül füsttel, XTC-val és drum and basszel, volt vagy tíz étterem, beleértve egy kínai is, meg még kábé kétezer ember. Mi a Rock Mólónál ittunk egy sört, ott legalább játszottak Nirvanát.

A Jeremiás próféta és az Edda Művek fellépése között eltelt időszakban sosem mindössze turisztikai érvénnyel bírt, ha valaki kijelentette, hogy ő most bizony elhagyja a bűnös várost, mely nem hajlik a jó szóra. Az utazás már önmagában spirituális vállalkozás, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy bizonyos lelki nyavalyákra kimondottan azt ajánlják a lélekbúvárok, hogy menjen el az illető egy kis körutazásra, vagy ha arra nem telik, legalább rendezze át a szobáját (míg ezzel szemben a lélek és a szellem ilyen-olyan módon történő megtornáztatását éppenséggel tripnek, azaz utazásnak nevezzük). Jeruzsálemben a helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy az évi pár millió turista között annyinak kattan be a felismerés, hogy ő bizony Jézus vagy Mohamed (vagy a kettő egyszerre), hogy a helyi pszichiátriai zsargon külön nevet is adott e viselkedésegyüttesnek, ez a Jeruzsálem-szindróma. Ha felbukkan az utazás gondolata mint olyan az ember életében, az jócskán elkezdődik a buszra szállás előtt, térképeket tanulmányozunk, útvonalakat tervezünk, aztán ha már ott vagyunk, akkor valamennyire ott is akarunk maradni, a hely átmeneti megszállását azzal jelezzük, hogy rovásokat ejtünk a korlátokon, vagy pénzt dobunk a kútba. Aztán persze ennek a fordítottja is megesik, amikor haza akarjuk hozni a helyet magunkkal, ekkor hozunk tengervizet kólásüvegben, az Akropoliszt fenntartó hivatal pedig nem győz évente több teherautónyi, a közeli kőfejtőből származó sziklatörmeléket szétszórni a fellegvár területén, hogy legyen mit hazahordani az autentikusságra szomjazó siserahadnak. Vannak aztán bizonyos kulturális, szellemi vagy vallásos mozgalmak, amelyek kimondottan a helyváltoztatás révén nyerték el értelmüket, itt tüstént utalhatunk arra a bizonyos utazásra Damaszkuszba, aztán erre a motívumra épül Kavafisz költő sok verse és a road movie zsánere, a roaring twenties fiataljai Párizsba menekülve igyekeztek megtalálni magukat, csakúgy, mint az ma történik sok Kelet-Európába tántorgott amerikaival. Külön műfajt jelentett a történelem talán legmulatságosabb teremtményeinek, a harmincas évek szovjetbarát nyugati értelmiségieinek rituális zarándoklása a Szovjetunióba. Manapság nem kell persze messzire mennie az embernek, ha érzékeny utazásra vágyik, hiszen az elmúlt évek többek közt arról szóltak, hogy elkülönült kulturális terek képződtek hazánkban. Az például csak a történelem és a BKV különös tréfája, hogy a 97-es és a 11-es busz ugyanabban a városban jár (ez elmondható a 2-es és a 13-as villamosról is). Szívet cserél, aki átsétál a Kálvin tér egyik oldaláról a másikra. Ezek alapján az feltételezhető, hogy az ember (én) egyre kevésbé lepődik meg szülőhazája egyes kulturális földrészeinek ide-oda csúszkálásán, a sosemvolt különbségeken és az újfajta bizarr hasonlatosságokon. Itt rövid kitérőt tennénk. Valamikor a nyolcvanas évek elején a velencei kemping egy sátrában elhatároztuk páran, hogy teszünk egy pontot a szenvedélyesen eltöltött nyár i-jére, tollat ragadtunk, mely a sokat sejtető Gergelyiugornya szónál döfte át a térképet. Találtunk ott egy lábas házakból álló szellemvárost, egy embert, aki mondta, hogy a sunda eltépte a húszas perlont éjszaka (ezt nem értettük: azt jelenti, hogy egy rendkívül nagy hal eltépte az eredetileg ipari célokra készült horgászzsinórt), szedtünk iszapból tiszavirág-lárvát, fogtunk néhány kecsegét (akkor nem tudtuk még, milyen nagy dolog az), és a Cila mellett rabolt a méteres vízben egy mázsás harcsa, amitől ő majdnem meghalt ijedtében. Talán nem véletlen, hogy ettől kezdve Gergelyiugornya egyet jelentett a közösségi szóhasználatban az isten háta mögötti romlatlansággal. Na erre most visszamentünk. Találtunk a plázson egy négy diszkóból álló szórakoztatócentrumot, komplettül füsttel, XTC-val és drum and basszel, volt vagy tíz étterem, beleértve egy kínai is, meg még kábé kétezer ember. Mi a Rock Mólónál ittunk egy sört, ott legalább játszottak Nirvanát.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.