Nem tudom, szerintem semmi meglepő nincs abban, hogy valami hanyag svájci ügykezelés miatt az alvó zsidó bankbetétlistán elvétve felbukkan német és szlovák fasiszták és francóista külügyminiszterek neve is. Nincs demokratikusabb dolog, mint ügyfélnek lenni egy pénzintézetnél, ez különbözteti meg a bankszámlát a tömegsírtól. A tömegsírba a névtelen áldozatokat rakják, míg a tetteseket jól elkülönítik és individuálisan hantolják el, béke poraikra. Ezzel szemben a bankszámla demokratikus és egyéni, hát még ha titokvédte, semleges svájci. Oda rakja a pénzét gazdag és szegény, rabló és rablott, ahogy nálunk is ugyanabba a kerületi OTP-fiókba jár az esetleges holnapi tettes és áldozata anélkül, hogy ma előre láthatnák későbbi történelmi szerepüket.
Ha tehát a Simon Wiesenthal-központ munkatársa, Ephraim Zurrof "a sors fintorának" nevezi, hogy az 1872 számla tulajdonosai között ott lehet Karl Jäger, a litvániai hóhér; Alice Eder, Ernst Kaltenbrunner birodalmi biztonsági főnök neje; Anton Berger theresienstadti KZ-parancsnok; vagy mondjuk Heinrich Schmitz, az IG Farben egykori elnöke, akkor e fintorról szóló kijelentés igaz, csak éppen erős understatement, hiszen a történelem egyik legízléstelenebb normalitásáról beszélünk, gyilkosok és áldozatok közös, semleges, többgenerációnyi késéssel előkapart svájci listájáról. Persze milyen listát várhatunk attól a bankrendszertől, amely ötven éven át a Szent Banktitok személyiségi jogot védő szerepére hivatkozik, halotti bizonyítványt kér a lágerben füstté vált nagypapáról, miközben a meggyilkolt nagypapa alvó számlájának nagyon is ébren lévő kamatából profitál.
Reagálni is csak akkor reagáltak a mindig tüchtig bankárok, amikor úgy kalkuláltak, hogy a sok újságcikk (értsd: az amerikai zsidó lobbi és a mögötte álló Írisz tévé által kreált nyilvános cirkusz) miatt inkább megéri engedni egy kicsit, mint hagyni, hogy hosszú távon megrendüljön a Nemzetközi Bizalom az ország iránt, ahol mindig magasak az Alpok és a GDP; ahol mindig lilák a tehenek; ahol a banktrezorok folyosói tisztábbak, mint a számlák eredete; ahol közvetlen a bolti eladó és a demokrácia; ahol mindenki után órát lehet állítani; ahol jogtisztelő hallgatás övezi a Vatikán által Latin-Amerikába segített élőhalott nácik máig felbecsülhetetlen vagyonának kezelését. A neutrális kis alpesi mintaköztársaság egyik fundamentuma az emberi közöny.
Nem kizárt persze, hogy a megrendült svájciságteljesítmény láttán észbe kap a helyi országpropaganda, és olyan helvét kampány zúdul a világra, mint most minálunk ez a kedves tiszteletes, aki bibliával meg indianai zenekarral sugallja a magyar bennszülötteknek, hogy kifizetődő dolog külföldiekre mosolyogni. Ez lesz odaát is, jönnek majd a hirdetések. "Látogasson hozzánk! Az új Svájc jobban mossa tisztára pénzeit, mint a hagyományos Svájc! Új, diszkrét ügyfélszolgálat. Listákon való szereplés csak a halál után 50 évvel! Svájc. Nálunk mindig tiszta a levegő." Vagy: "Amióta svájci trezorban tartom értéktárgyaimat, jobb vagyok az ágyban, és a gyerekeim is felnéznek rám!" Vagy: "Helló, skacok! Nehogy má´ ne Svájcban költsétek el a fater zsozsóját! Nagyon állat! Van itt minden, úgyhogy mi kell még? Húzzatok át, aztán kezdődjék a nagy buli! Vagy inkább tutira nyerni akartok a vetélkedőn? Akik a mellékelt zsidólistáról kiszúrják a tíz nácit, azok között aranyfogakat sorsolunk ki. De frankón! Jó, mi? Úgyhogy nyomás!"
Akárhogyan is, Zurrof úr joggal vetette fel a dpa-nak azon aggodalmát, hogy a számlaüggyel a holocaust alapvető erkölcsi problémája pénzügyi kérdéssé redukálódik. Lehet. De azért a bankok végre fizessenek. Mint a katonatiszt.
