MaNcs, IX. évf. 32. szám, (1997.08.07.) (1997-08-07)
Szabó néni jól megszívta. Vagy Szabó bácsi, attól függően, melyikük nem szólt egy árva mukkot sem, amikor a másikuk Magyarország NATO-tagsága melletti propagandát fejtett ki A Szabó család című közismert, geopolitikailag ez idáig semleges rádióműsorban. A Szabó család a Varsói Szerződés idején is neutrális volt, visszahúzódott a privátszférába és a hobbitelekre, és a vele szembeni politikai elvárás ma is ugyanez.
A Jeremiás próféta és az Edda Művek fellépése között eltelt időszakban sosem mindössze turisztikai érvénnyel bírt, ha valaki kijelentette, hogy ő most bizony elhagyja a bűnös várost, mely nem hajlik a jó szóra. Az utazás már önmagában spirituális vállalkozás, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy bizonyos lelki nyavalyákra kimondottan azt ajánlják a lélekbúvárok, hogy menjen el az illető egy kis körutazásra, vagy ha arra nem telik, legalább rendezze át a szobáját (míg ezzel szemben a lélek és a szellem ilyen-olyan módon történő megtornáztatását éppenséggel tripnek, azaz utazásnak nevezzük). Jeruzsálemben a helyi szájhagyomány úgy tartja, hogy az évi pár millió turista között annyinak kattan be a felismerés, hogy ő bizony Jézus vagy Mohamed (vagy a kettő egyszerre), hogy a helyi pszichiátriai zsargon külön nevet is adott e viselkedésegyüttesnek, ez a Jeruzsálem-szindróma. Ha felbukkan az utazás gondolata mint olyan az ember életében, az jócskán elkezdődik a buszra szállás előtt, térképeket tanulmányozunk, útvonalakat tervezünk, aztán ha már ott vagyunk, akkor valamennyire ott is akarunk maradni, a hely átmeneti megszállását azzal jelezzük, hogy rovásokat ejtünk a korlátokon, vagy pénzt dobunk a kútba. Aztán persze ennek a fordítottja is megesik, amikor haza akarjuk hozni a helyet magunkkal, ekkor hozunk tengervizet kólásüvegben, az Akropoliszt fenntartó hivatal pedig nem győz évente több teherautónyi, a közeli kőfejtőből származó sziklatörmeléket szétszórni a fellegvár területén, hogy legyen mit hazahordani az autentikusságra szomjazó siserahadnak. Vannak aztán bizonyos kulturális, szellemi vagy vallásos mozgalmak, amelyek kimondottan a helyváltoztatás révén nyerték el értelmüket, itt tüstént utalhatunk arra a bizonyos utazásra Damaszkuszba, aztán erre a motívumra épül Kavafisz költő sok verse és a road movie zsánere, a roaring twenties fiataljai Párizsba menekülve igyekeztek megtalálni magukat, csakúgy, mint az ma történik sok Kelet-Európába tántorgott amerikaival. Külön műfajt jelentett a történelem talán legmulatságosabb teremtményeinek, a harmincas évek szovjetbarát nyugati értelmiségieinek rituális zarándoklása a Szovjetunióba. Manapság nem kell persze messzire mennie az embernek, ha érzékeny utazásra vágyik, hiszen az elmúlt évek többek közt arról szóltak, hogy elkülönült kulturális terek képződtek hazánkban. Az például csak a történelem és a BKV különös tréfája, hogy a 97-es és a 11-es busz ugyanabban a városban jár (ez elmondható a 2-es és a 13-as villamosról is). Szívet cserél, aki átsétál a Kálvin tér egyik oldaláról a másikra. Ezek alapján az feltételezhető, hogy az ember (én) egyre kevésbé lepődik meg szülőhazája egyes kulturális földrészeinek ide-oda csúszkálásán, a sosemvolt különbségeken és az újfajta bizarr hasonlatosságokon. Itt rövid kitérőt tennénk. Valamikor a nyolcvanas évek elején a velencei kemping egy sátrában elhatároztuk páran, hogy teszünk egy pontot a szenvedélyesen eltöltött nyár i-jére, tollat ragadtunk, mely a sokat sejtető Gergelyiugornya szónál döfte át a térképet. Találtunk ott egy lábas házakból álló szellemvárost, egy embert, aki mondta, hogy a sunda eltépte a húszas perlont éjszaka (ezt nem értettük: azt jelenti, hogy egy rendkívül nagy hal eltépte az eredetileg ipari célokra készült horgászzsinórt), szedtünk iszapból tiszavirág-lárvát, fogtunk néhány kecsegét (akkor nem tudtuk még, milyen nagy dolog az), és a Cila mellett rabolt a méteres vízben egy mázsás harcsa, amitől ő majdnem meghalt ijedtében. Talán nem véletlen, hogy ettől kezdve Gergelyiugornya egyet jelentett a közösségi szóhasználatban az isten háta mögötti romlatlansággal. Na erre most visszamentünk. Találtunk a plázson egy négy diszkóból álló szórakoztatócentrumot, komplettül füsttel, XTC-val és drum and basszel, volt vagy tíz étterem, beleértve egy kínai is, meg még kábé kétezer ember. Mi a Rock Mólónál ittunk egy sört, ott legalább játszottak Nirvanát.
Megint elgörbült a lábtartó az emzén, gyakran elcsúsztam vele a jeges földúton, és az ért le először. Egy hosszabb darab fűtéscsövet ráhúzva szoktam kiegyenesíteni, de sokadszorra már nem bírta az anyag, és letört, mikor feszegetni kezdtem. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie.
Kern András: (...) Az, hogy engem ismernek, az egy szerencsés adottság, és ezt a televíziónak köszönhetem. A televízióval nem is nagyon szokott bajom lenni, kivéve most, amikor a Friderikuszról van szó ebben a cikkben. Friderikusszal is van bajom. (Vágóképek a Mai Nap július 19-i számában megjelent Fridi nemet mondott Vajnának című cikkből, zöld filccel kiemelve hogy "Kern a rövid szereplésért egyes források szerint egymillió, mások szerint másfél millió forintot kért".) Lehet, hogy durva vagyok én, az, amit ő ír, az, Munkatársunk írja, írja a Mai Nap, nem tudjuk, ki, az...
Az oroszlánok megérzik, mikor kell lépni: Baja Ferenc környezetvédelmi, területfejlesztési (és ki tudja, mi minden) miniszternek el kéne gondolkodnia azon, hogy a maszáj hiedelem szerint mit is jelent, ha az oroszlán felkerekedik, és bekopog valaki ablakán. Amennyiben maszáj lenne, akkor Baja miniszter az állatkerti látogatása után - amikor az egyik oroszlán a kirakatablakhoz sétált, és ott mintegy játszadozott a miniszterrel - azonnal csomagolni kezdene, mint az az öreg törzsfőnök, akinek kunyhója ablakán éjjelente kopognak az oroszlánok; egy maszájnak ennyi elég is, tudja - legyen mégoly áldásos is munkája és felettébb hálátlan az utókor -, neki bizony mennie kell, karrierjében most jön a lejtő. Az oroszlánok megérzéseiben lehet bízni, ők a lényegre és a test lágy részeire szoktak tapintani, azonkívül sohasem hazudnak, munkájukban pedig akkurátusak. A tsavói emberevők után órát lehet igazítani.
A politika jellegzetes visszásságai iránt fogékony olvasó bizonyára nem felejtette el Pozsgay Imre nevét, akit hajszál, ha elválasztott attól, hogy államfejünkként üdvözölhessük, és viszont, így a fogékony olvasót mi más, mint szomorúság, valamint édesbús nosztalgia fogná el annak hallatán, hogy P. neve manapság csak az úgynevezett uborkaszezonban ha előfordul, két göngyöleghelyzet között, illetve helyette azoknak.
Az MDNP nem egyszerűen egy ellenzéki párt a sok közül: az Antall/Boross-éra sok vezető politikusát tömörítő, az MDF-ből tavaly kiszakadt kis formáció a jelek szerint a lehetetlennel próbálkozik, amikor elutasítja az öncélú ellenzékiséget, és higgadt stílusban kritizál kormányt és jobboldali populizmust egyaránt. A mérsékelt centrumpozíciót megcélzó Néppárt népszerűsége azonban alig kimutatható, ismertsége is csak alig. Az MDNP elnöke, Szabó Iván volt pénzügyminiszter mindenesetre optimista. Ami pedig a fél- és közelmúltat illeti: ma is vállalja a bankkonszolidációt, és minden korábbi sérelem ellenére bízik a Fideszben.
Meghalt Burroughs83 éves korában meghalt William Seward Burroughs amerikai író, a beatirodalom előfutára és túlélője. Harvardi tanulmányai után egy évig Bécsben járt orvosi egyetemre, majd New Yorkban és Chicagóban élt alkalmi munkákból (volt mixer, magándetektív és rovarirtó többek közt).
Egy fiatal magyar autóversenyző lány két éve, hogy szerencsét próbálni volt bátor. A szűkös - ezáltal egyben felettébb kényelmes - hazai lehetőségeket angliai pályákra cserélte; oda ment, ahol igazi a verseny, és csak a legjobbak futnak be.
Nem tudom, lehet-e jól sikerültnek mondani egy, a holocaust áldozataira emlékező virrasztást, de ha igen, akkor a szombati Kossuth téri rendezvény az volt. Voltak emlékezők, érdeklődők, újságíró-hegyek, és a hétfői lapokban még az a minden fotóriporter által megörökített jelenet sem jött le, amelyen Kovács külügyminiszter figyelmesen hallgat egy sörösüveggel a kezében magyarázó romát.
A nemzetközi sajtóban soha nem tapasztalt érdeklődés nyilvánult meg idén nyáron a magyar idegenforgalom iránt. Világlapok óvták olvasóikat, nehogy meggondolatlanul kipróbálják a híres magyar konyhát, vagy bevegyék magukat fővárosi bárokba. A nagykövetségek feketelistákat állítottak össze azokról a különösen veszélyes egységekről, ahol felgépelt fejű, pincérnek álcázott kidobóemberek állították össze a rendszerint százezrekre rúgó számlákat s kényszerítették ki rendezésüket. Végül tizenhét üzletre került önkormányzati pecsét hosszabb-rövidebb időre; a hírhedt Dreher halászcsárda ma is zárva van. A Narancs annak nézett utána, kik is a valódi üzemeltetői e belvárosi helyeknek.
A politikusok megítélése elsősorban a válaszadók pártállásától függ, így érthető, hogy a népszerűségi listákat már hosszú ideje Göncz Árpád, Kovács László és Demszky Gábor vezetik. Mindhármuk közjogi szerepe bizonyos szempontból pártpolitika feletti: az államfő hivatalból pártsemleges, a külügyek területén lényegében hétpárti konszenzus van, Demszky Gábor pedig sokak számára az önkormányzatokat, az önkormányzatiságot jeleníti meg. Az ellenzék két legnépszerűbb politikusa, Orbán Viktor és Deutsch Tamás is elsősorban annak köszönheti népszerűségét, hogy pártjuk sokkal kevésbé osztja meg a közvéleményt, mint az MSZP és az FKgP. A népszerűségi lista végén viszont a szélsőséges és a "veszekedős" politikusok kullognak, azok, akik sűrűn keverednek éles vitákba más pártok vezetőivel, illetve saját pártjuk (kizárt) tagjaival.
Amikor két női álruhába öltözött IRA-fegyveres június közepén agyonlőtt két rendőrt egy Lurgan nevű kisvárosban, leginkább azt lehetett sejteni, hogy a vég kezdődött el, mint már annyiszor Észak-Írországban: az 1969 óta szokásos nyarak egyike, a felvonulásokkal és a felvonulásokat követő erőszakkal és ellenerőszakkal, és hogy az 1996 elején elindult "békefolyamatból" az idén nyáron lesz végérvényesen holt betű. De lehet, hogy rosszul lehetett így sejteni.
Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.
Miután vasárnap megkapta Khamenei ajatollah legfőbb vallási vezető ünnepélyes jóváhagyását, hétfőn letehette a hivatali esküt az iráni törvényhozás, a madzslisz előtt az Iszlám Köztársaság változásokra sóvárgó szavazói többsége által május végén megválasztott új államfője, Mohammed Khatami.
Lassacskán kiderül, hogy mégiscsak kétfajta van a színházból. Az egyik az, amit mindenki ismer. Szakmunkások gyártják iparszerűen, egy-egy darabja átlag négy hét alatt készül el, miközben számtalan külső szempontnak igyekszik megfelelni. Épületei vannak, sztárjai, újságjai, kritikusai, rajongói. Előadásai néha jók és néha rosszak. A másik viszont nincs is. E nem létezők közül jöttek a múlt héten néhányan Szegedre, és ezeket látták most azok, akiknek érzékük van a nincshez.
A téliszalámi, szalonna és májkrém mellé könyvet is illik csomagolni az útra, útikönyvet, nem csak kenyérrel él. Én az idén nem megyek sehova, sehova megyek, lapozgatom a könyveket, hova nem, semmi pénzért, ha agyonütnek se, ha elátkoznak is, vár Pusztaszer. Haladjunk nagyság szerint, a zsebkönyvtől a kemény kötésűn át a Nagy Albumig.
Mára közhely az, hogy a német megszállás másnapján a hatóságokhoz mennyi feljelentés érkezett, hogy egy évtizeddel később hány besúgót foglalkoztatott az államvédelem, hogy a parlamenti képviselők közül ki volt háromperhármas, hogy a közélet megtisztítása képtelenség.
Persze hogy "tegnap" jó volt, megyek le, jó lesz majd ma is megint, de tudom, megint: úgy csak szar lehet, megint szar lesz.
Híreket mondunk. Augusztus 14-én elkezdődik a (tavalytól) Pepsi fedőnevű diákszigetelés. Ha némi késéssel is, de egészen tökös kis program rázódott össze, attól félek, ki kell majd néznem mindennap. Mindössze a P. Mobil mondta le, ám lesz helyette László Tolcsvay. (Deák Bill is lesz, hm, szintén a Nagyszínpadon; de azért majd kitalál valami idegen zenei érdeket a Demokrata.) Szóval annyira jó lesz nekünk, hogy egy kicsit rossz: addig kavart David Bowie és a Prodigy, míg a költségvetés kibillent az (amúgy szokásosan veszteséges) egyensúlyából, a napijegyek árát fel kellett turbózni (ezerről) ezerkettőre. Ez most már majdnem eléri egy generál koncertjegy egyharmadát, brrr.
A külföldi rabok hirtelen növekvő aránya az európai börtönökben társadalmi, politikai csatározásokra ad okot. Könnyen születnek általánosítások, amelyek erősítik az idegengyűlöletet, annak ellenére, hogy a megbélyegzettek nincsenek éppen kivételezett helyzetben a fogva tartás ideje alatt sem. Hogy ez miképpen néz ki nálunk, arról kérdeztük Huszár László börtönkutató szociológust, a Büntetés-végrehajtási Országos Parancsnokság Módszertani Igazgatóságának kutatásszervezési osztályvezetőjét egy ezekre a problémákra koncentráló kutatásuk kapcsán.
Wildalpen rafting-paradicsom, két kemping, több panzió, sportszer-kölcsönzők és éttermek szörföznek az idelátogatók adrenalinhullámain. Mielőtt azonban eljutnánk oda, IQ-tesztet kell kitöltenünk a vasfüggönyt visszasíró osztrák határőrizeti szervek - egy pattanásos, vörös arcú, fontoskodó kamasz - színe előtt. "Rajzoljon egymás után két kört és egy négyszöget", szólít fel az elém rakott tesztlap, amelyen végre bizonyíthatom magyarságteljesítményemet: felolvastatják velem az útlevelem 11. oldalát, és további keresztkérdéseknek vetnek alá, miután nem tudtam kapásból megnevezni az úti célomat, csak széles mozdulatokkal gesztikulálva érzékeltettem velük, hogyan leszek úrrá a zúgókon és örvényeken.
