Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Holtszezon)

publikálva
1997/30. (07. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Egy felhős nap reggelén, mikor a felkelés jobban ment a vártnál, könnyebben sikerült, hoztam az ébredéstől számított egyórás szintidőt, elszántam erre én is magam. Menjünk, mondom, valami félreeső helyre, ahol van víz a gyerekeknek, abból nagyobb baj nem lehet. Például Alsóbélatelep. Jól hangzik egyfelől, másrészt meg biztosan nincsen ott semmi sem - lángos, peep show, disco, német, semmi vidám terror, zavaró tényező, művi szórakoztatás, rockszínpad meg vándorcirkusz, portréfestő, tánccsoport, kurvanegyed, bazársor. Jónak tűnt a terv, de a koncepció már a debreceni vasútállomáson majdnem megbukott. Nincs ilyen hely, mondta a jegypénztárban egy ásítozó alkalmazott, azon az unottan közönyös, mégis megfellebbezhetetlen hangon, amitől nem olyan rég még kivert a víz, mert benne volt, ha erősködsz, ha továbbra is feltartod itt neki a sort, rendészt hív, oszt elvitet. Na, megvolt akkor ez is, mondom a családnak, fordulva kifelé nagy megkönnyebbüléssel, öt év után a nyaralás. Nincsen ilyen, hallhattátok, menjünk hazafelé. De hogy csak van, hogyha egyszer ott van befizetve a bungalow; meg kell próbálnom, úgy határoztak, meggyőzni erről ezt az asszonyt mégis valamiképp. Erre már egy vastag könyvet csapkodott laza fonákokkal, így a kézfejével, hogy nincs benne, ha tudnék olvasni, láthatnám magam is, pedig abban minden benne van; egy vasúti biblia volt az, gondolom. Fonyódig adjon akkor, drága, ha az lehetséges, rajtam ne múljon a pihenés, bár én a körülmények folytán többnyire otthon is ezt teszem, kell a halálnak hozzá Alsóbélatelep, főleg ha nem is létezik.

Megvolt a lejutás, hat óra vonaton, nem részletezném: a legkisebb gyerekem Szoboszlón kérdezte először, ez már a Balaton? Ez még nem, de már csak ötven állomás. Jó helynek bizonyult, csend volt és nyugalom, egy nagy, kihalt terület, étterem, presszó, el voltunk látva teljesen. A presszóban néma csendben ültek egy héten át nyaraló társaink: negyven oligofrén német kamaszforma ember, megtekintették a SAT 1 aznapi műsorát. Semmi vurstli, semmi halsütő, semmi zimmer frei-nyomulás, semmi kacarászás, vidámkodás, űberkedés, nótaszó: pont, mint otthon, hibátlan holtszezon, csak itt megvolt plusznak a víz.

Nem volt így a vakáció különösképp megterhelő, törés nélkül lehetett folytatni itthon az úgynevezett életet tovább. A szerkesztőségben is, ahol dolgozom, megállt szépen közben az idő. Nincs esemény, nincs izgalom, új kézirat, munkakedv - őszig készen van minden szám. Átstrukturálódott viszont a szokásos módon a napi levélforgalom. Megszaporodnak ilyenkor évek óta mindig a kettővel korábbi, a nyolcvanas évek elején elhalálozott főszerkesztő nevére érkező meghívók, levelek. Meg az olyanok például, melyben a Magánerdő Tulajdonosok Országos Egyesülete értesíti Apró István főszerkesztőt arról, hogy pert nyert egy erdőtulajdonos. Aczél Géza főszerkesztő ennek egy irodalmi folyóiratnál roppant mód örül, a tájékoztatást a bizalom jelének tartja, az értesítést hálásan köszöni. Főleg így, hogy a pernyertes tagtárs 100%-ban 30 éves, vágásérett nyárerdőt kapott, a mellette levő tulajdonos viszont 100%-ban hétéves sarj eredetű akácot, amiről - a tényleges helyzet leellenőrizése után - kiderült, hogy egy kis területen ebben is 30 éves nyárfák vannak, ráadásul a terület nem is ott van, ahol az Erdőterv jelezte azt. A METE irodavezetője azonban siet megnyugtatni arról Aprót, hogy e szövevényes ügy kivizsgálást, egyesületi taguk pedig precedens értékű pert nyert. Van remény.

A vendégkör a holtszezonban szintúgy az érkező posták színvonalán mozog. Szerzők és barátok helyett főleg őrültek jönnek, meg ügynökök, piások, kéregetők - visszatérő nyári kuncsaft mindahány. Az egyiknek csak bor kell - az még viszonylag könnyen megoldható -, a másiknak előleg, de kéziratot még az életben sohasem hozott. A harmadik a világirodalmat új alapokra helyező, zseniális műve amerikai kiadásához kér jelképes kétmilliót, amit a nyilvánvaló sikerből majd busásan megfizet, nem beszélve arról, hogy a dicsőségből e csodálatos bolygón így ránk is hull majd némi fény. S jön a másik koma, ahogy minden évben mindig, mint az aszály, pontosan. Hozza az évi termést, a kézzel írt költeményt, melyben engem ravasz képekbe rejtve megint és fenyeget, amiért közölni nem merem, s a fiatal pályakezdők, egyetemisták stúdiójába hatvanöt évesen felvenni rest vagyok. Figyeli az arcom, miközben olvasom, kajánul sandít, várja a hatást, hogy felfogom-e, az a jól kiosztott ember ott a versben, az bizony, fájdalom, én vagyok, nem tévedés, rám van ott célozva, igen. Én meg a kollegát lesem közben, fogja a helyzetet teljesen, tartja magát ő is, emberfeletti önfegyelem, bár a néma röhögéstől csak kijön a szemünkből a könny.

De mikor megyek hazafelé, akkor már leáll bennem ez az izé, a röhögés. Kihűl még az emléke is.

publikálva
1997/30. (07. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk