Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Holtszezon)

  • 1997. július 24.

Egotrip

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Van ebben valami megnyugtató, ahogy így a nyár közepén hangulatilag, hogy úgy mondjam, alám jön a város. Téli álmát alussza ilyenkor Debrecen; mindjárt nem vagyok egyedül. Láthatóan nincs a népben szándék, akarás, mozgásigény, célirány: alakítás helyett a túlnyomó többség csak ténfereg, az idő kibekkelésében érdekelt. Nincs ott az arcokon az az igyekezet, s a vele járó kaján vigyor, feszült idegesség, fontosságtudat, gonosz káröröm, rosszakarat - kiül rajtuk valami bárgyú, a tájhoz illő nyugalom s a mérhetetlen unalom. Meglassul az amúgy sem túl pörgős tempó, nem vált a lámpa, hosszú időkre leáll a forgalom. Ritkábban jár a busz, üres a taxiállomás. A strandon is csak a meghízott, régi lézengő ritterek, csajok meg sehol. Bezárt intézmények, lehúzott redőnyök mindenütt. Házon kívül van a hivatal, a lakosság pedig a kocsmában ül, s kint a padokon, issza a sört, magozik, vagy nézi otthon a televíziót. Ha van egy kis lé, nyaral.

Egy felhős nap reggelén, mikor a felkelés jobban ment a vártnál, könnyebben sikerült, hoztam az ébredéstől számított egyórás szintidőt, elszántam erre én is magam. Menjünk, mondom, valami félreeső helyre, ahol van víz a gyerekeknek, abból nagyobb baj nem lehet. Például Alsóbélatelep. Jól hangzik egyfelől, másrészt meg biztosan nincsen ott semmi sem - lángos, peep show, disco, német, semmi vidám terror, zavaró tényező, művi szórakoztatás, rockszínpad meg vándorcirkusz, portréfestő, tánccsoport, kurvanegyed, bazársor. Jónak tűnt a terv, de a koncepció már a debreceni vasútállomáson majdnem megbukott. Nincs ilyen hely, mondta a jegypénztárban egy ásítozó alkalmazott, azon az unottan közönyös, mégis megfellebbezhetetlen hangon, amitől nem olyan rég még kivert a víz, mert benne volt, ha erősködsz, ha továbbra is feltartod itt neki a sort, rendészt hív, oszt elvitet. Na, megvolt akkor ez is, mondom a családnak, fordulva kifelé nagy megkönnyebbüléssel, öt év után a nyaralás. Nincsen ilyen, hallhattátok, menjünk hazafelé. De hogy csak van, hogyha egyszer ott van befizetve a bungalow; meg kell próbálnom, úgy határoztak, meggyőzni erről ezt az asszonyt mégis valamiképp. Erre már egy vastag könyvet csapkodott laza fonákokkal, így a kézfejével, hogy nincs benne, ha tudnék olvasni, láthatnám magam is, pedig abban minden benne van; egy vasúti biblia volt az, gondolom. Fonyódig adjon akkor, drága, ha az lehetséges, rajtam ne múljon a pihenés, bár én a körülmények folytán többnyire otthon is ezt teszem, kell a halálnak hozzá Alsóbélatelep, főleg ha nem is létezik.

Megvolt a lejutás, hat óra vonaton, nem részletezném: a legkisebb gyerekem Szoboszlón kérdezte először, ez már a Balaton? Ez még nem, de már csak ötven állomás. Jó helynek bizonyult, csend volt és nyugalom, egy nagy, kihalt terület, étterem, presszó, el voltunk látva teljesen. A presszóban néma csendben ültek egy héten át nyaraló társaink: negyven oligofrén német kamaszforma ember, megtekintették a SAT 1 aznapi műsorát. Semmi vurstli, semmi halsütő, semmi zimmer frei-nyomulás, semmi kacarászás, vidámkodás, űberkedés, nótaszó: pont, mint otthon, hibátlan holtszezon, csak itt megvolt plusznak a víz.

Nem volt így a vakáció különösképp megterhelő, törés nélkül lehetett folytatni itthon az úgynevezett életet tovább. A szerkesztőségben is, ahol dolgozom, megállt szépen közben az idő. Nincs esemény, nincs izgalom, új kézirat, munkakedv - őszig készen van minden szám. Átstrukturálódott viszont a szokásos módon a napi levélforgalom. Megszaporodnak ilyenkor évek óta mindig a kettővel korábbi, a nyolcvanas évek elején elhalálozott főszerkesztő nevére érkező meghívók, levelek. Meg az olyanok például, melyben a Magánerdő Tulajdonosok Országos Egyesülete értesíti Apró István főszerkesztőt arról, hogy pert nyert egy erdőtulajdonos. Aczél Géza főszerkesztő ennek egy irodalmi folyóiratnál roppant mód örül, a tájékoztatást a bizalom jelének tartja, az értesítést hálásan köszöni. Főleg így, hogy a pernyertes tagtárs 100%-ban 30 éves, vágásérett nyárerdőt kapott, a mellette levő tulajdonos viszont 100%-ban hétéves sarj eredetű akácot, amiről - a tényleges helyzet leellenőrizése után - kiderült, hogy egy kis területen ebben is 30 éves nyárfák vannak, ráadásul a terület nem is ott van, ahol az Erdőterv jelezte azt. A METE irodavezetője azonban siet megnyugtatni arról Aprót, hogy e szövevényes ügy kivizsgálást, egyesületi taguk pedig precedens értékű pert nyert. Van remény.

A vendégkör a holtszezonban szintúgy az érkező posták színvonalán mozog. Szerzők és barátok helyett főleg őrültek jönnek, meg ügynökök, piások, kéregetők - visszatérő nyári kuncsaft mindahány. Az egyiknek csak bor kell - az még viszonylag könnyen megoldható -, a másiknak előleg, de kéziratot még az életben sohasem hozott. A harmadik a világirodalmat új alapokra helyező, zseniális műve amerikai kiadásához kér jelképes kétmilliót, amit a nyilvánvaló sikerből majd busásan megfizet, nem beszélve arról, hogy a dicsőségből e csodálatos bolygón így ránk is hull majd némi fény. S jön a másik koma, ahogy minden évben mindig, mint az aszály, pontosan. Hozza az évi termést, a kézzel írt költeményt, melyben engem ravasz képekbe rejtve megint és fenyeget, amiért közölni nem merem, s a fiatal pályakezdők, egyetemisták stúdiójába hatvanöt évesen felvenni rest vagyok. Figyeli az arcom, miközben olvasom, kajánul sandít, várja a hatást, hogy felfogom-e, az a jól kiosztott ember ott a versben, az bizony, fájdalom, én vagyok, nem tévedés, rám van ott célozva, igen. Én meg a kollegát lesem közben, fogja a helyzetet teljesen, tartja magát ő is, emberfeletti önfegyelem, bár a néma röhögéstől csak kijön a szemünkből a könny.

De mikor megyek hazafelé, akkor már leáll bennem ez az izé, a röhögés. Kihűl még az emléke is.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.