Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány éve New Yorkban a szokásos Whitney Biennálé egyik fő látványossága egy amerikai képzőművész falnyi alkotása, a Tokyo Underground volt. Gigant fotósorozat, színes, tűpontos, fél méterszer méteres képek. Az akkor még csúcsra járó bubble economy, a nyolcvanas évek közepétől körülbelül 1992-93-ig tartó konjunktúra, amely bizonyos elemzők szerint az emberiség történetének legnagyobb mérvű tőkeakkumulációs folyamata volt, elterjesztette a Gucci-cipőben munkába igyekvő japán melósok, a Louis Vuitton-kiskosztümben feszítő kézilányok sztereotípiáját. Mesés jövedelmek, elképesztő és különc költekezések, piros Ferrarik, hetente nyíló új méregdrága nouvelle cuisine-éttermek, külföldön ötcsillagos szállodákban túrázó japán teenagerek. (A tokiói ingatlanárak a nevezett időszakban úgy megugrottak, hogy a város közepén elhelyezkedő császári palota és a néhány hektáros kert telekára - cím, ha valaki írni akar: Imperial Palace 1-1 Chiyoda, Chiyoda-ku, Tokyo 100 -, az eszmei érték nélkül, gondolatkísérletileg, magasabb volt, mint egész New York feltételezett ingatlanértéke, pedig az se kicsi, és nem is nagyon olcsó.) A legjobb életminőség, a világ legfogyasztóibb társadalma; a szórakoztató- és háztartási elektronika üzembentartási idejének átlaga kevesebb, mint egy év - így van az, hogy egy-egy lomtalanításkor tökjó 28 hüvelyk képernyő-átmérőjű Sony Trinitronokat lehet guberálni -, a leghosszabb születéskori várható élettartam. Mindennek alapja a sok-sok munka, szervezettség, hatékonyság, életre szóló lojalitás a kaishához (munkahely) vagy a keiretsuhoz (holding, vállalatcsoport). A hűség jutalma a biztonság, a ritka elbocsátás, felduzzasztott személyi állomány, gondoskodó-paternalista államkapitalizmus. Az ismert sztereotípiákkal szemben a Tokyo Underground világa egy sötét, frusztrált és kihívó, végletes és szélsőséges (szub)kultúrát mutatott: tetovált yakuzákat, heroinista kamaszokat, body piercingelt bakfisokat, a tokiói lakásviszonylatok zsebkendőnyi területén cselező mániákusokat, cyberpunk-rajongókat, a mindent elöntő japán virtuália révült megszállottjait.

Néhány éve New Yorkban a szokásos Whitney Biennálé egyik fő látványossága egy amerikai képzőművész falnyi alkotása, a Tokyo Underground volt. Gigant fotósorozat, színes, tűpontos, fél méterszer méteres képek. Az akkor még csúcsra járó bubble economy, a nyolcvanas évek közepétől körülbelül 1992-93-ig tartó konjunktúra, amely bizonyos elemzők szerint az emberiség történetének legnagyobb mérvű tőkeakkumulációs folyamata volt, elterjesztette a Gucci-cipőben munkába igyekvő japán melósok, a Louis Vuitton-kiskosztümben feszítő kézilányok sztereotípiáját. Mesés jövedelmek, elképesztő és különc költekezések, piros Ferrarik, hetente nyíló új méregdrága nouvelle cuisine-éttermek, külföldön ötcsillagos szállodákban túrázó japán teenagerek. (A tokiói ingatlanárak a nevezett időszakban úgy megugrottak, hogy a város közepén elhelyezkedő császári palota és a néhány hektáros kert telekára - cím, ha valaki írni akar: Imperial Palace 1-1 Chiyoda, Chiyoda-ku, Tokyo 100 -, az eszmei érték nélkül, gondolatkísérletileg, magasabb volt, mint egész New York feltételezett ingatlanértéke, pedig az se kicsi, és nem is nagyon olcsó.) A legjobb életminőség, a világ legfogyasztóibb társadalma; a szórakoztató- és háztartási elektronika üzembentartási idejének átlaga kevesebb, mint egy év - így van az, hogy egy-egy lomtalanításkor tökjó 28 hüvelyk képernyő-átmérőjű Sony Trinitronokat lehet guberálni -, a leghosszabb születéskori várható élettartam. Mindennek alapja a sok-sok munka, szervezettség, hatékonyság, életre szóló lojalitás a kaishához (munkahely) vagy a keiretsuhoz (holding, vállalatcsoport). A hűség jutalma a biztonság, a ritka elbocsátás, felduzzasztott személyi állomány, gondoskodó-paternalista államkapitalizmus. Az ismert sztereotípiákkal szemben a Tokyo Underground világa egy sötét, frusztrált és kihívó, végletes és szélsőséges (szub)kultúrát mutatott: tetovált yakuzákat, heroinista kamaszokat, body piercingelt bakfisokat, a tokiói lakásviszonylatok zsebkendőnyi területén cselező mániákusokat, cyberpunk-rajongókat, a mindent elöntő japán virtuália révült megszállottjait.

A japán nyelv pontosan írja le a hipokriticizmus és valóság dichotómiáját; a tatumae a beszéd, a valóság felszíni-felszínes része, ez alól olvasandó a honne, a szubsztancia, the real McCoy - ahogy ezt Amerikában mondják. Audie Bock filmkritikusnak mutatott egyszer egy yokohamai tetőteraszon ülve körbe, a felhőkarcolókra, a modern kikötőre, a brutális technicizáltságra, az egyik legjelentősebb japán filmrendező, Imamura Shohei: "Maga talán azt is hihetné, hogy mindez, amit lát, valóság. Számomra csak illúzió. A valóság még ma is a kis szentélyekben, a japánokat pervertáló babonákban, az irracionalizmusban van, ami a bizniszruházat és a fejlett technológia alatt búvik." Imamura, aki saját rendezői módszerét előszeretettel s joggal nevezi antropológiainak, egyik kedvenc és gyakran használt metaforájában a japánok életét a rovarélethez szereti hasonlítani. E kis sorozat, szemtelenül, a technosvábbogár-, bizniszcsótány-, sámántücsök-, és munkahangya-világból villant majd képeket. Felszín alól. Tokyo Underground.

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk