Jaksity György: Tőzsde

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Meredek a tőzsdei bálványimádás eszközére, a monitorra (a képernyőre, amelyen az árfolyamok megjelennek), és figyelem, ahogy befektető embertársaim összessége pillanatról pillanatra milliárdokkal lesz gazdagabb, a részvényárfolyamok vágtázásának köszönhetően a Budapesti Értéktőzsdén. Ámulatom nemcsak a pillanatnyi révület eredménye, mert bár egy brókernek mindegy, hogy az árak lefelé vagy felfelé mennek, csak menjenek, azért a brókerek is akkor érzik magukat a legjobban, ha a tőzsde a bika jegyében van. Az én esetemben azonban a csodálkozás szakmai ártalom is, hiszen láttam ugyanezeket a cégeket a mai árfolyamok töredékén értékelve egy-két éve, amikor a "magyar részvény" kifejezés hallatán egy rutinosabb angolszász befektető is méla undorral váltott témát, és kezdett inkább a krikettről beszélni, miközben egy magyar befektető számára a részvénybe fektetés a hazardőrök műfajának számított. Ekkoriban a Richter- részvényt nem volt egyszerű ezervalahányszáz forinton az egy részvényre jutó nyereség két-háromszorosáért eladni, miközben ma a 22 000 forint felé menetelve (mire a cikk megjelenik, akármi is történhet) nagyobb iránta az érdeklődés, mint egy ritkaságszámba menő amerikai film nyolcvanas évekbeli pesti bemutatóján, miután a jegyüzérek lenyúlták a jegyeket a Corvinban. Élénken él emlékeimben, amikor 1995 telén, Orwell szavaival élve (lásd az állatfarmok szakértőjének Down and out in Paris and London című, akkor még nem éppen antikommunista "kiáltványát") kivert kutyaként jártam a londoni befektetők házait, és próbáltam őket magyar papírokra rábeszélni. Egyik nap arra ébredtem, hogy privatizációs fiaskó nálunk, devizaválság Latin-Amerikában és közben mexikói krízis minden mennyiségben, majd végül az utolsó nap a gazdaságirányítás utolsó letéteményese, a privatizációs biztos menesztésének híre is eljutott a ködös városba. Ügyfeleink nagyra értékelték, hogy megkíséreltem a lehetetlent: árulni Egist kétezer forint alatt, Pannonplastot ezerkétszázon és hasonlók.

Meredek a tőzsdei bálványimádás eszközére, a monitorra (a képernyőre, amelyen az árfolyamok megjelennek), és figyelem, ahogy befektető embertársaim összessége pillanatról pillanatra milliárdokkal lesz gazdagabb, a részvényárfolyamok vágtázásának köszönhetően a Budapesti Értéktőzsdén. Ámulatom nemcsak a pillanatnyi révület eredménye, mert bár egy brókernek mindegy, hogy az árak lefelé vagy felfelé mennek, csak menjenek, azért a brókerek is akkor érzik magukat a legjobban, ha a tőzsde a bika jegyében van. Az én esetemben azonban a csodálkozás szakmai ártalom is, hiszen láttam ugyanezeket a cégeket a mai árfolyamok töredékén értékelve egy-két éve, amikor a "magyar részvény" kifejezés hallatán egy rutinosabb angolszász befektető is méla undorral váltott témát, és kezdett inkább a krikettről beszélni, miközben egy magyar befektető számára a részvénybe fektetés a hazardőrök műfajának számított. Ekkoriban a Richter- részvényt nem volt egyszerű ezervalahányszáz forinton az egy részvényre jutó nyereség két-háromszorosáért eladni, miközben ma a 22 000 forint felé menetelve (mire a cikk megjelenik, akármi is történhet) nagyobb iránta az érdeklődés, mint egy ritkaságszámba menő amerikai film nyolcvanas évekbeli pesti bemutatóján, miután a jegyüzérek lenyúlták a jegyeket a Corvinban. Élénken él emlékeimben, amikor 1995 telén, Orwell szavaival élve (lásd az állatfarmok szakértőjének Down and out in Paris and London című, akkor még nem éppen antikommunista "kiáltványát") kivert kutyaként jártam a londoni befektetők házait, és próbáltam őket magyar papírokra rábeszélni. Egyik nap arra ébredtem, hogy privatizációs fiaskó nálunk, devizaválság Latin-Amerikában és közben mexikói krízis minden mennyiségben, majd végül az utolsó nap a gazdaságirányítás utolsó letéteményese, a privatizációs biztos menesztésének híre is eljutott a ködös városba. Ügyfeleink nagyra értékelték, hogy megkíséreltem a lehetetlent: árulni Egist kétezer forint alatt, Pannonplastot ezerkétszázon és hasonlók.

Ezen traumatikus élmény hatására furcsa érzés ezt a mindent felülmúló eufóriát nézni. Egy kicsit olyan, mint az osztályvezető főorvosnak, aki azt látja, hogy betegei maguktól csodával határos gyógyuláson mennek keresztül, és saját lábukon elhagyják a kórházat. Az első néhány könnyebb esetnél még elhiszi, amit lát, aztán egyre gyanakvóbb, végül a racionálisan gondolkodó ember gnoszticizmusban való hitének összeomlásával megbélyegzi a lázadó tényeket: ilyen nincs, ez csoda.

Persze a bizonyosság határán mozgó ember hasonló lelkiállapotban éli át az amerikai dollár vagy az amerikai részvények szárnyalását is. El-elgondolkodik, mennyire reális, hogy a Microsoft tőkepiaci értéke nagyobb, mint India teljes bruttó hazai terméke. Persze lehet, hogy India nem fejlődik olyan gyorsan, mint a szoftveróriás, nem annyira innovatív, és Bill Gates is okosabb, mint az indiai vezetők. Ez mind lehet. De vajon ki az, aki mindezt valóban mérlegelni tudja? Vajon hol lesz a Microsoft tíz év múlva, és hol lesz India? Tíz éve azt mondták, hogy az IBM növekedésének nincsenek korlátai, majd a részvényár látványosan összeomlott egy éven belül. Egy számítástechnikai szakember ugyanakkor azt jósolta, hogy a személyi számítógépeknek nincs jövője. Bill Gates és az Intel vezetői azóta is röhögőgörcsöt kapnak, ha ez eszükbe jut. Az amerikai személyiszámítógép-gyártók évente 15-20 százalékkal növelik volumenben az értékesítésüket.

Tudomásom szerint még senkinek sem sikerült az ilyen és ehhez hasonló értékviszonylatokat megmagyarázni. Akkor viszont csak egy éltető ereje lehet a befektetői kitartásnak: a hit. Milyen hit vezérli a befektetőket, hogy még magasabb áron vásároljanak Microsoftot vagy magyar részvényeket? Wittgenstein szerint a megalapozott hit alapjában a megalapozatlan hit rejlik. Nesze neked bizonyosság.

Figyelem az árakat a monitoron, és látom, ahogy a betegeim természetfeletti erőre kapva elhagyják a kórtermet. Szépen menetelnek. Már az összes vállalatvezető lehívta az opcióit, de ők csak menetelnek, egyre feljebb. Nézem az üresedő kórtermet, és csodálkozom. Így lebeg a tőzsde valóság és fantázia között. Egy híres filozófusról mesélik azt a történetet, hogy vidéki magányának meditációiból csak azért járt le a falu kocsmájába biliárdozni, hogy bebizonyítsa magának, ő és az őt körülvevő világ valóban létezik. Azt hiszem, közeleg a pillanat, amikor Takács Tamás példáját követve én is inkább elmegyek borért.

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk