Itt van vége, elfolyó, semmis csík a végtelen, lezárhatatlan, bebeszélős nyál, nehogy már én legyek... ugye?! dehogy. Bevégeztetett, elviszik Bélát, mint a macskát szarni, halott, nehogy már te mondd meg, ugye halott?! Lassú tűz, ikes igék, bevállalt mondatok, én hoztam ide, amikor... amikor persze. Van egy ilyen rettenetes pillanat, ránk hűl, szinte nekünk kell azonosítani, felismerni, mintegy, mondjuk, hogy Béla, persze, te vagy, nyugodjál békében, milyen jó, felismerő verseny meg ilyenek.
Aztán a külföldi utak: Iraklion, Lisszabon, Miskolc, láthatási engedély, kipécézett apák és meglovagolt pillanatok. Én tényleg befizettem, nekem ne tessék mondani, hogy halálprés meg ilyenek. Úgy félek, bírók jönnek, ha nem, meg ülnökök, leveszik rólam a dzsekit, sőt annyira fáj, annyira megremeg, sehol a harmónia, amit pedig évek óta, hogy ne mondjak sokat, évek óta, vagy talán még régebben, kolibri őrjöng, kis szárnyával verdes, akár a felejthetetlen motor. Ölni.
Tóni, maga nem az én postásom... Jó, kelletlenül megbocsát a telhetetlen én, aki mindig, végül is születésnap, ünnepszerű másnap, gyertek ti is, kidobott vörösboros üveg a játékterem előtt.
Brassói aprópecsenye, pulykából, lehetetlen, pedig dehogy, hostess, stewardess, madness, sokan vagyunk kevesen, lépegetünk, kortyolunk, nyelünk, de be ne férjen, bólint az éhes terminátor, itt a filmed, nyelhetől, majd én megrendezem, kimegyek eléd, nézem, ahogy leszáll a géped, tolom a lépcsőt, rajta leszől, milyen jó, így lejönni, ugye?!
Igenis, van ez a nő, senki sem a postása, önálló entitás, születésnapja van, boldog, nevetnek ám a nyugdíjasok, igazi örömünnep az Eldorádóban, kacag az apró kohász, a mi kutyánk kölyke, fáradt, leadhatatlan olaj.
Gondold végig, ahogy zuhansz, emeletenként egy pillanat.
