Száműznünk kellene a lokális, egyéni helyzethez kapcsolódó tapasztalatokat (eredjenek azok bőrszínből, etnikai vagy nemzeti hovatartozásból), mert elidegenítik a nézők bizonyos csoportjait? Meg tud szólítani (például) egy fehér kelet-európai férfit a (többek közt) karakán fekete nőket középpontba állító Fekete Párduc? Az alkotók csak azt kérik tőlünk, hogy kicsit állítsuk át a perspektívánkat, és cserébe egyetemes és nagyon is csoport(okhoz) kötött élményt adnak.
A fiktív afrikai királyság, Wakanda és ifjú királyának története a Marvel-univerzum filmjeinek szimpatikus könnyedségével és némi bugyutaságával együtt is sok-sok – lassabban és gyorsabban, illetve mindenkinek és keveseknek kibomló – réteget rejt. Az egész filmet egy, a volt gyarmattartó nemzetek leszármazottai számára ismeretlen utópia fogja össze (amelyet többek közt a függetlenségét 1804-ben elnyert Haiti példája táplált): a saját útján fejlett civilizációt építő, gyarmatosítóktól sosem gyötört afrikai nép ideája. Wakanda egy Földön kívüli, példátlanul értékes és sokrétűen használható ércet birtokol, mely katonai és gazdasági nagyhatalommá tehetné, ha a mindenkori uralkodók nem választanák az ország békéjét megőrző elzárkózást (a film nem magyarázza túl a cselekményvilágon belül is nehezen hihető mesét, miszerint Wakanda képes elhitetni a külvilággal, hogy szegény, leszakadó ország).
Az ország speciális, privilegizált helyzete elvezet egy általánosabb politikai dilemmához, mely T’Challát (a karizmatikus Chadwick Boseman), a fiatal királyt kínozza: kötelessége-e egy gazdag országnak segíteni a szegényebbeknek, menekülteket befogadni, „világrendőrként” katonailag beavatkozni, akár saját polgárainak épsége árán is? Amikor egy wakandai származású, dühödt trónkövetelő megkérdőjelezi a jámbor, fenntarthatatlan izolacionista politikát, ismét két megközelítés csap össze. A fél-wakandai Erik (Michael B. Jordan) Oaklandben (a fekete nacionalista, marxista Fekete Párducok bölcsőjében) nőtt fel, apa és haza nélkül, ahol megízlelhette a brutális rasszizmust, melyet T’Challának sosem kellett megtapasztalnia. Utóbbi identitásának stabil magja egy erős apafigura, egy prosperáló nemzet és egy biztos királyi örökség, míg Eriket egy sosem látott haza iránti keserű nosztalgia és a hiány tapasztalata vezeti. A rendező Ryan Coogler okosan betekintést is enged dühébe, amellyel büntetni szeretné az elnyomó fehéreket, és fel szeretné szabadítani az ő „fekete testvéreit” (itt egyszerre visszhangzik a pánafrikanizmus és a fekete nacionalizmus). Ő a világ fekete gyermekeiben gondolkodik, míg T’Challa (eleinte) csak a wakandaiakban. A film mélyebb rétegeiben (a fizikai mellett) az ő ideológiai csatározásuk zajlik, és T’Challa gondolkodását megtermékenyítik Erik eszméi: nem helyes a hagyományok lerombolása, viszont változatlanul sem maradhatnak – nem lehet örökre elzárkózni, vaknak lenni mások szenvedésére.
T’Challa alakjában sok más szuperhőstől eltérően nincsen törés: az ő királyi, wakandai identitása (az óvó-vezető Fekete Párduc) és a hősi maszkja azonos. Erejét egy csoportból és erős nőkből nyeri, egy istennőből, szerelméből, anyjából és vele egyenrangú női testőreiből, akik mind-mind kidolgozott, komplex figurák. A film érdeme, hogy sokrétű (fekete) női életutakat és küldetéseket bont ki, amelyekben hangsúlyos az önállóság, a küldetéstudat és az egyenlőség a férfiakkal. A Fekete Párduc létezése és legitimitása e nők függvénye.
A film egyik gyenge pontja viszont a zavaros, innen-onnan összefércelt afrikai utalásrendszer: Wakanda heterogén törzseinek ruházata, a nyelv, a rituálék (amelyek bemutatása és ciklikus visszatérése szokatlan, de kellemes ritmust ad a filmnek) vagy a kultúraidegen istenségek (Básztet és Hanumán) beemelése. Ahogy a szupermodern technológia és a hagyományos viseletek kombinálása is sokszor megmosolyogtató (különösen röhejes hatást kelt a filmvégi polgárháborús jelenetben bevetett harci rinocéroszok felbukkanása). Szintén javára vált volna a filmnek egy kicsit kevesebb pátosz és könnyes naplemente-nézés, amit súlyosbít az áradó, fokozatosságot nem ismerő zenei aláfestés. Mindezzel együtt is szenvedélyes és határozott film a Fekete Párduc, melyben mindenki kedvére válogathat, hogy mit visz haza: gyászról, a nosztalgiáról vagy a politikai cselekvés mikéntjéről szóló leckét, a fekete történelem mitologizálását, a fekete büszkeséget – vagy csak egy újabb Marvel-hős eredettörténetét.
Forgalmazza a Fórum Hungary
