Film

Zseni a vászon mögött?

Exhibition: David Hockney a londoni Királyi Művészeti Akadémián
szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Uránia mozi már sokadik éve tűz műsorára opera- és színházközvetítéseket és képzőművészeti témájú dokumentumfilmeket. Utóbbiak közül a Phil Grabsky producer és dokumentumfilm-rendező nevéhez köthető Exhibition on Screen című sorozat darabjait is vetítik. Most először, a biztos sikernek számító régi nagy mesterekről készült filmek után a tavaly 80. születésnapját ünneplő David Hockney-ról forgattak izgalmasnak ígérkező, de csalódást keltően keveset mondó filmet.

Az 1937-ben Bradfordban született David Hockney festő (grafikus, díszlettervező és fotográfus) Nagy-Britannia jelenleg talán leg(el)ismertebb képzőművésze. Bár a mai napig pop-art művészként hivatkoznak rá, életművét sokkal inkább a folyamatos kísérletezés, rendszeres stílusváltások jellemzik. Festeni az akkor legelfogadottabbnak tartott absztrakt expresszionista és gesztusfestészet hatása alatt kezdett, azonban hamar áttért a figuratív festészetre. 1964-ben Amerikába költözött, legismertebb művei az ott bekövetkezett klasszicizáló fordulat után készült naturalisztikus életképei, portréi, amelyeken statikus melankóliával ábrázol­ja az amerikai gazdagok napsütéses, úszómedencés világát. Ezek után újabb expresszív fordulattal dekoratív, fauvista színekkel kezdte lefesteni a körülötte lévő világot, a percepció szubjektivitásának hangsúlyozása érdekében folyamatosan a tárgyakat, helyeket, személyiségeket leginkább kifejező ábrázolási módot keresve. Életműve a stílus, az egyéni világlátást közvetítő képalkotás problémáját járja körül, immár közel hat évtizede.

A film a zsánereket előszeretettel újragondoló Hockney két nagy, a Royal Academy of Artsban rendezett blockbuster kiállítását a középpontba állítva igyekszik bemutatni a művészt: a 2012-es A Bigger Picture és a 2016-os 82 Portrait and 1 Still-life a festő akkori legújabb tájképeit, illetve portrésorozatát vonultatta fel. A kiállításokon forgatott enteriőrsnitteket és interjúrészleteket Jonathan Jones és Martin Gayford művészetkritikusoknak, illetve Edith Devaney-nek, a Royal Academy kurátorának nem túl hosszú és nem túl informatív kommentárjai egészítik ki. Természetesen nem tudományos igényű filmről van szó, hanem szórakoztató ismeretterjesztésről, de sok szempontból még ezeknek a kritériumoknak sem tesz eleget.

Kellemes háttéranyagot ad egy nagyon fontos alkotónak a festészethez fűződő személyes viszonyáról, személyiségéről, a képalkotás iránti töretlen szenvedélyéről, kísérletező attitűdjéről és a világ iránti hihetetlen nyitottságáról. Hockney művészetének jellegéről, jelentőségéről, több évtizedet átölelő munkásságáról azonban nem tudunk meg szinte semmit. A feltehetően mélyinterjúnak szánt anyagból sikerült a lehető legközhelyesebb részleteket kiválogatni, bár a „nagy művészre” végig meghatódottan pislogó Tim Marlow bugyuta kérdéseire valószínűleg nehéz lehetett érdekesebb válaszokat adni. A kiállításon szereplő művekről (festményekről, iPad-rajzokról és többcsatornás videókról) készült nem túl sok és gyakran túl rövid ideig látható közelik helyett leginkább reklámra emlékeztető, a Royal Academy impozáns belső tereit és ezzel az intézmény jelentőségét hangsúlyozó felvételek kerültek túlsúlyba.

A késő 19. század végi, romantikus művészetfelfogásból eredő zsenikultusz, ami a szakmai és szellemi tudá­son túlmenően isteni eredetű kreativitáshoz és eredetiséghez köti az „igazi” alkotótehetséget, eltorzult formában máig meghatározza a szélesebb közönség képzőművészetekről alkotott felfogását, amit a filmipar, ha a témához nyúl, előszeretettel ki is használ. Jelen film ennek sajnos nagyon eklatáns példája: hiányzik belőle az a fajta kritikai, de legalább informatív kultú­ra­közvetítő szemlélet, ami nélkül üres, giccses látványossággá, szépelgéssé alacsonyítja a képzőművészetet. A festészet szerepe, helye a kortárs művészetben nagyon fontos kérdés, Hockney egész életműve bizonyos szempontból erre adott folyamatos reflexió. Ezzel szemben itt az alkotót szinte minden progresszív művészeti jelentőségétől megfosztva mutatják be. Eltekintve néhány izgalmasabb megszólalástól Hockney és a művészeti szakemberek részéről, a film végül mégis inkább egyfajta „zseni a vászon mögött”, „pillantás a kulisszák mögé” típusú, a kellő mélységet sajnos nélkülöző bulváranyag.

Pedig hiánypótló lenne, ha a Michelangelo–Bosch–Monet–Van Gogh-féle szupersztárrá előléptetett festők mellett a 20. század második felének egy fontos képviselőjét is méltó módon mutatnák be. A film valószínűleg megfelelő lenne kiegészítő anyagként a szóban forgó kiállításokon, de portréfilmnek nem elég mély, látványosságnak nem elég látványos. David Hockney művészete sajnos ebben a formában nem tűnik többnek szép, színes, esztétizáló festészetnél.

Uránia Nemzeti Filmszínház, február 10. (A következő vetítés március 11., 17 óra)

szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...