Magyar Narancs: 1971 őszéig még csereként sem kaptál lehetőséget. Miért?
Szőke István: Nem tudom megmondani az okát. Pedig a pályafutásom úgy ment, ahogy illik, nyertünk egymás után két bajnokságot, és utána is mindig a dobogón végeztünk. Alapember voltam az FTC-ben.
MN: Ráadásul az a Fradi a nemzetközi kupasorozatban is sikeres volt, ’68-ban majdnem megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, 1971–72-ben az elődöntőig jutott az UEFA-kupában…
SZI: 1968-ban még két meccs volt a döntő. A Leeds United ellen játszottunk: kint kikaptunk 1-0-ra, itthon 0-0 lett. 1972-ben a Wolverhampton elleni elődöntőben viszont mindkét meccsen kihagytam egy tizenegyest…
MN: A válogatott 1971. májusi súlyos kudarca (3-0-s vereség Eb-selejtezőn a bolgároktól) után Illovszky Rudolf lett a szövetségi kapitány, aki behívott a válogatottba. Először ’71 szeptemberében léptél pályára csereként a második félidőben a jugoszlávok ellen, és rögtön győztes gólt rúgtál.
SZI: Illovszky bízott bennem, talán jobban is, mint Fazekasban. Bejött neki, hiszen az Európa-bajnokságon az én góljaimmal vertük ki a románokat a negyeddöntőben. 1972 áprilisában 1-1-et játszottunk itthon – azon a meccsen végig a kispadon ültem. De a májusi visszavágón, Bukarestben úgy lett 2-2, hogy az első gólunkat én rúgtam, a másodikat Kocsis Lajos, aki utána kihagyott egy tizenegyest is. Akkor még nem számítottak az idegenben lőtt gólok, és tizenegyesekkel sem döntötték el a továbbjutást, úgyhogy harmadik meccset kellett játszanunk a románokkal semleges pályán. Belgrádban úgy nyertünk 2-1-re, hogy én rúgtam a győztes gólt.
| ||
MN: Akkoriban is presztízsmeccs volt a románok elleni?
SZI: Annyi biztos, hogy keményen készültünk, még edzőtáborban is voltunk.
MN: Kaptatok mentális felkészítést? Bukarestben több tízezer ellenséges szurkoló előtt kellett játszani, és Belgrádban, a Partizan-stadion 50 ezres közönsége sem elsősorban minket biztatott.
SZI: Semmilyen különleges felkészítést nem kaptunk. Akkoriban jól ment a foci, annyi történt, hogy elmondták, kire számítanak, ki fog kezdeni. Nekünk meg elég volt annyi, hogy válogatottak lehettünk. Amúgy voltak magyarok is szép számmal, sokan jöttek a Vajdaságból. Persze akárhányan is drukkolnak nekünk vagy ellenünk, a győzelemre kellett játszanunk.
(…)
MN: A válogatott negyedik lett az 1972-es Európa-bajnokságon. Pedzegették, hogy le kellett feküdni a szovjeteknek.
SZI: Erről én nem tudtam, ahogy a játékostársaim se. De emlékszem, hogy 1968-ban Rákosi Gyulára ráfogták, hogy az akkori Eb-negyeddöntőn, a szovjetek ellen, a meccs végén gólhelyzetben direkt rúgott luftot. Hiába, ez már csak Kelet-Európa!
A teljes interjút a Magyar Narancs legfrissebb számában olvashatják.
