Kenedi itt a Kalefra, a Moszkva téri „huligánok” galerijére gondolt, akikhez ifjúkorában rendszeresen eljárt, miután bevégezte napi olvasnivalóját az Országos Széchényi Könyvtárban. Annyira viszolygott a korabeli hivatalosság hazug és képmutató világától és elvárásaitól, hogy elmondása szerint még Adyt sem vette a kezébe, mert Ady része volt a tananyagnak. Minden mást viszont, amit nem látott a tankönyvekben, hallatlan szenvedéllyel olvasott.
A kívülállás, a be nem illeszkedés
iránti vonzalom már a hatvanas évek derekán közismert tulajdonsága volt a „középiskola-kerülő” fiatalembernek nevezetes írók és lapszerkesztők körében, akik már kamaszkorában felfigyeltek a ragyogó tehetségű, ám minden formális képzést elutasító Kenedire. Miután a gimnáziumból destruktív magatartás miatt eltanácsolták, a fél város azon izgult, hogy sikerül-e némi, nem éppen szabályos baráti segítséggel átlendíteni őt a matekérettségin. Ám idővel a galeriről is lemorzsolódott, „éppen bornírt jámborságuk miatt”. „Én valami kevésbé szelídet kerestem” – írta később.
Az elhülyülés ez esetben természetesen Rotterdami Erasmus szellemében gondolandó, aki A balgaság dicséretében a szokásokhoz és rendekhez igazodó, egymást áltató és ajnározó hivatalos bölcselkedéssel szemben a kívülálló, a bolond, a bohóc szerepébe helyezkedve mutatta meg az igazi bölcsességet. Kenedi is folyamatosan távolodóban volt az őt lelkesen befogadni kívánó, de végső soron befogadni képtelen értelmiségi közegtől. Nem értette, hogy a szerkesztők dicsérő és biztató szavai ellenére a cikkei miért nem jutnak el a nyomdába. Nem értette, hogy azok a végtelenül okos, kifinomult és művelt emberek, akiket a kávéházi asztaloknál megismert, hogyan képesek az íróasztalukhoz, a hivatalos nyilvánosság tereibe visszatérve eltűrni és elfogadni és betartani a cenzúra és öncenzúra ki nem mondott, szándékosan körvonalazatlan, de nagyon is létező szabályait.
Pedig magatartásuk nem volt érthetetlen és megmagyarázhatatlan. A Kádár-korszak korai konszolidációs szakaszában, a hatvanas évek első felétől a legtöbben elfogadták az alkut: nem kell a rendszer harsány hívének lenni, ha cserében tiszteletben tartod a tabukat. A legtöbben azzal biztatták magukat, hogy így sikerül valamit átmenteni a valódi kultúrából, és a hatalom számára észrevétlenül még esetleg a mozgásteret is tágítani lehet. Ez azonban önáltatás volt. „A kedvezőbb körülmények ára az lett – írta erről Kis János, Kenedi egyik legközelebbi barátja és bajtársa –, hogy az értelmiség java része interiorizálta a hatalom szempontjait. Aszerint döntötte el, mit helyes cselekedni, hogy Kádárék szemszögéből mi tolerálható. Megbomlott az egység a személyes meggyőződés és a nyilvános viselkedés normái között. Ezt nevezik az erkölcsi integritás elvesztésének.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
