Nehéz itt az élet, nagy a sár, a medve nem játék, s hát a Cayuse törzzsel folytatott háború is dúl még (a Walla Walla-i szerződés, ha tetszik, békekötés is odébb van egy évvel, amikor a Cayuse, Umatilla és Walla Walla törzseket egy közös oregoni rezervátumba paterolták – a sorozat kábé jelzi, hogy tud minderről, s mintha kezdene is vele valamit, de az inkább egy második évad ködös ígérete, mintsem bármi komoly; e hét részben az őslakosok pusztán a háttérben piszkoskodó statisztériát adják). Mert itt a nőké a főszerep… erre a szélhámoskodásra még visszatérünk, de maradjunk kicsit még az évszámoknál.
Szűk tíz esztendővel későbbre datálható ugyanis az amerikai folklórban oly kitüntetett helyet elfoglaló Hatfield–McCoy-viszály, amelynek során két szomszédos család (inkább klán) gyapálta, öldöste egymást hosszú éveken át anélkül, hogy különösebb gondot fordított volna valamelyikük is a torzsalkodás eredetére, kiváltó okára vagy okaira, ha egyáltalán volt ilyen. Mindezt szerfeletti szépséggel és nagy láttató erővel írja meg hamarosan Mark Twain a Huckleberry Finn kalandjai című művében, amikor is a menekülő Huckot (elszakadván Jimtől) a Mississippi a Grangerford és Shepherdson családok mérsékelten rokonszenves köreibe sodorja (e könyv az 1884/85-ös évek fordulóján jelent meg). A Grangerfordok és Shepherdsonok nem csak hogy nem törődnek a családi balhé okával, de nem is ismerik azt.
Korántsem meglepő tehát, hogy Kurt Sutternek (a Sons of Anarchy és a hozzá kapcsolt Mayans M.C. című spin-off éceszgéberének) első dolga volt, hogy családon kívüli erőszakon nyugvó jelen vetélkedőjének gondosan lefektesse az indítékait – nem annyira az eredetiségre, inkább a könnyű érthetőségre törekedvén ebbéli ambíciójában. Szóval az önmagukat Elhagyottaknak (Abandons) nevező, árvákból és sorsüldözöttekből családdá szervezett csapat a földjét (és az alatta meghúzódó családi ezüstöt) védendő száll síkra a vadkapitalizmus egyik fontos törvényének (terjeszkedj’, vagy neked annyi) szellemében eljáró Van Ness família ellen (szegény Van Nesseknek még egy Vanderbilt is liheg a nyakukban, hogyne akarnának terjeszkedni). Sutter sorozata – amelyet „művészi nézeteltérések” (odavagyok ezért) miatt a forgatás ideje alatt elhagyott, de máig a nevét viseli minden rész – már az első pillanattól szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy kinek kellene itt szurkolnia mindenkinek. Találják ki, vajon az alsó vagy a felső kutyának? S ez a nagy trükk, mert eztán folyton azon megy az ügyködés, hogy akinek szurkolunk, az kövessen el súlyos disznóságokat, akit pedig a pokolra kívánnánk, mutasson néha emberi arcot, mert az élet nem fekete és fehér ám, hanem sokszínű. De annyira sok például, hogy amikor a gonosz Van Nessek felfogadnak egy náluk is gonoszabb banditát, hogy még náluk is intenzívebben mészároljon, s a bandavezér első dolga, hogy Schubertet zongorázzon (Michiel Huisman ráadásul nem csak színész, de zenész is, aki a Tremében már bizonyította, hogy s. k. dolgozik). S ha ettől még nem lenne elég színes az élet, még ott van az az ugyancsak közkézen sűrűn forgó alkotói eszköz is, amellyel jelenünk mozgóképes sémáit szervezhetjük ki a kosztümös múltba.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
