KOmplett

Ne állj szóba idegenekkel! – tanította mindig az édesanyám, és én jó ideig meg is fogadtam a tanácsát. Arra egyikünk sem tippelt, hogy egy családi haver is veszélyes lehet.

Miért az álnév? Jobb-e, ha egy képmást tudunk kapcsolni a művekhez? Miért a rejtőzés, főképp, ha már elért valakit a siker? Izgalmasabb-e így egy krimi?

Elég mókás, ha valaki csak azért kezdi el nekünk csapni a szelet, mert azt hiszi, abból anyagilag profitálhat. Sosem hittem, hogy nekem részem lesz valaha ilyen kétes romantikában…

„Nem, az életet nem vetette el magától. De azért egy kicsit mégis olyasmi történt.”

Hiába csapnak hatalmasra a lángok, ha a két életforma nem kompatibilis, a másik egy idő után könnyedén seggfejjé válhat a szemünkben. Mi pedig az övében. És kész a baj.

„És kis ideig nyugodtan feküdt, fáradtan sóhajtozva, mintha a tökéletes csendtől várná a dolgok valóságos és természetes rendjének visszatérését.”

Támadók és hősszerelmesek.

Amikor olvastam a könyvet, túl könnyűnek találtam. Gyorsan ment, szinte átfutottam rajta. Nem gondoltam nagyszerűnek. Aztán hamarosan megint Berlinbe mentem.

Mielőtt a Twilight saga divatossá tette volna őket, már akkor akadt egy vérfarkasom. Szerencsére ő nem falkában nyomult…

„A nagysághoz nagy változások kellenek. / A kis változások ellenségei a nagyságnak, / Ellenségeim vannak. / Így hát híresnek kell lennem.”

A következő történet alanya inkább bűnöző, mint vicces, kinevethető figura. Csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültem.

Kevés író van, akitől folyamatosan beugranak képek, a legváratlanabb helyzetekben. Saramago számomra ilyen. Váratlanul támad, és élesen rajzolódik elém.

Mindenki másképp viszonyul a régi kapcsolataihoz. Vannak, akik egy új viszonyban úgy tesznek, mintha a régiek sosem léteztek volna, míg mások…

Annak idején az első német nyelvű, nem tankönyvi szöveg, amit olvastam, egy válogatás volt a fivérek legismertebb meséiből – persze a finomított, gyerekbarát változatban. Most a Grimm-jubileum kapcsán megint belemerültem.