Honnan is indulhatna egy író monográfiája egy másik íróról, ha nem valami személyes kapcsolódási ponttól - ám Vargas Llosa dicséretére legyen mondva, hogy rácáfolván a hátsó könyvborítót díszítő fényképre, amelyből a magabiztosságon túl egy jó adag önszeretet is kiolvasható, egy rövidke bekezdésnyi csupán e pont. Ráadásul a könyv végére érve az is kiderül, hogy ami nosztalgikus borongásnak tűnhetett ("a mese tündöklő élete adott erőt a való élet el-viseléséhez"), az mintegy előérzi a könyv záró gondolatait arról a bizonyos lehetetlenről, amely A nyomorultak világában valóságnak tetteti magát.
Feszes, mindenféle irodalmias elcsellengéstől mentes esszét olvashatunk tehát, amelynek az élvezetében még az sem gátol bennünket, ha az utalásokból magát a regényt nem, csak a cselekményét ismerjük fel - mondjuk valami régi tévésorozat emléktöredékei között kotorászva. Efölötti restelkedésünktől is hamar megszabadít bennünket a szerző, bemutatva a Victor Hugo-életmű emberfeletti dimenzióit, és könnyű kézzel tereli a figyelmünket minden korok talán legnépszerűbb és legnagyobb hatású írója, az "isteni gyorsíró" szerelmi életének vagy spiritiszta látomásainak figyelemre méltó módon különc mozzanatai felé - kár, hogy a későbbi önismétléstől sem riadva vissza. De az életrajzi mozzanatokon is gyorsan túlesünk, jóval azelőtt, hogy a figyelmünk lohadna, és mihelyt a dolgok, vagyis a regény és írója voltaképpen irodalomel-méleti viszonyának a közepébe vágunk, a rengeteg utalás, hivatkozás láttán máris szükségét érezzük magunk mellé venni magát a művet, bő ezerötszáz oldalnyi terjedelmével, hogy aztán Vargas Llosa útmutatásainak rendszerét követve lassan mégiscsak belelássunk A nyomorultak izgalmas, ellentmondásokban tobzódó rétegeibe.
Az "utolsó nagy klasszikus regény" mindenható és mindentudó szerzője által teremtett világ a minden bizonnyal alapos filosz, a latin-amerikai írókra annyira jellemző, szinte régiesen lelkesült irodalom-hitétől hajtott perui író kezében átalakul, felszíni pompázatossága megtörik, árnyalatossá lesz, és épp ezáltal kerül közelebb hozzánk, akik az egykori nagy hitektől, lángoló eszméktől megértő módon bár, de a köztes száz év tapasztalataival gazdagabban, ám szegényedve is leginkább idegenkedünk. Megértjük, hogy az egykori színpad, amelyen Jean Valjean, Javert, Marius vagy Gavroche deklamál, az író elképzeléseiben is csak ideiglenes ácsolat formájában létezett, és miközben egy tökéletes, mindent átfogó, bárhonnan nézve zárt világot próbált megteremteni, sohasem ért végére a tépelődésnek e világ pontos természetéről. Ezt ugyanis a saját konkrét - és a regény írása majd átírása, ráadásul a kettő között eltelt hosszú évek alatt jelentősen átalakult - nézeteiből igyekezett teljességgé formálni, újra és újra beavatkozva szereplői életébe, mintegy magára vállalva a sorsosztás feladatát is. Csakhogy emiatt maga a sors, aminek az alakítását ő maga a Mindenható tökéletesség felé törő kényének tulajdonította, fatális véletlenek, csodálatos egybeesések komor és nagyszerű kavargásává változott. Az így létrehozott regénybeli valóság pedig végképp elszakadt attól a valóságtól, amelynek felmutatására eredeti szándéka szerint törekedett. Másfajta rendet hozott létre, amelyben a véletlenek a szerzői víziónak engedelmeskedve állnak össze magasabb rendű sorssá.
"Nem hús-vér emberek A nyomorultak szereplői, hanem homéroszi értelemben vett hősök, félistenek, akik áthágják emberi korlátaikat, és az istenit vagy az ördögit közelítik testi vagy erkölcsi hőstetteikkel, egyenes - nagylelkű vagy ádáz - viselkedésükkel" - állapítja meg Vargas Llosa, és más, korábbi elemzések nyomán arra is utal, hogy a regény csúcsmozzanatai, mint például az 1832. júniusi csata a barikádokon, nehezen illeszthetők össze a történelmi tények szürkébb és ellentmondásosabb valóságával. A tények világa amiatt is háttérbe szorult Victor Hugo általános haladásba vetett hitének a nyomása alatt, mert nem is törekedett arra, hogy kora társadalmi valóságát vetítse rá a regény világára. A társadalom bajainak az egyetlen, egyértelműen meghatározott forrása a regényben az igazságszolgáltatás, amelynek legfőbb képtelensége a halálbüntetés - véli Vargas Llosa, és nem talál semmi további fogódzót arra nézve, hogy milyen utat javasol Victor Hugo, amely egyértelműen elvezetne a helyes berendezkedés felé. Ugyanakkor meghökkentő részletességgel taglalja jobbító elképzeléseit például a csatornákba ömlő emberi ürülék okszerű hasznosítása tárgyában.
De akármennyi a kérdőjel, a következetlenség, az elrajzoltság ebben a hatalmas műben, "Éminden regény átélteti olvasóival a >>lehetetlentfelfokozott, vagy elvetemültebb és erőszakosabb életben részesíti őket, vagy egyszerűen csak valami másfélében, nem olyanban, mint az, amelybe be vannak zárva, mint a való élet, ez a szigorúan biztosított börtön. Ezért vannak és erre valók a regények. Mert csak egy életünk van, de vágyaink és képzeletünk ezret is követelnek."
Európa Könyvkiadó, 2006, 224 oldal, 2300 Ft; fordította: Benyhe János
