Rassay Károly, a két világháború közötti liberális ellenzéki pártmozgalmak kulcsfigurája életéről publikált könyvet a korszak és a téma avatott szakértője.
Magyar Narancs: Könyve olvastán nem tudjuk elhessegetni a gondolatot: Rassay Károly a XX. század egyik legtragikusabb sorsú politikusa, elvégre mindaz bekövetkezett, ami ellen küzdött, céljait pedig nem tudta elérni, Magyarország tragédiáját ő sem tudta megakadályozni.
L. Nagy Zsuzsa: Valóban, Rassay politikai pályafutása során következetesen harcolt a politikai jogegyenlőségért, a jogállamért, küzdött a faji diszkrimináció, a zsidótörvények ellen, és elkötelezett ellensége volt a bolsevizmusnak is - ehhez képest meg kellett érnie a holokausztot, a háborús vereséget, az orosz megszállást s végül a második kommunista diktatúra uralomra jutását.
MN: Rendkívül érdekes Rassay pályakezdése, elvégre 1919 őszén még elkötelezett ellenforradalmárként egyik alapítója a Keresztény Nemzeti Pártnak, és az 1920-as választások idején még azon a listán is szerepel a neve, amelyet az Ébredő Magyarok Egyesülete állított össze a támogatandó, keresztény-nemzeti meggyőződésű képviselőjelöltekből.
LNZS: 1919 őszén csak innen, azaz jobbról lehetett elindulnia egy polgári, középosztálybéli, komoly katolikus nevelésben részesült férfinak, elvégre minden, ami ezt megelőzően történt (forradalmak, de különösen az 1919-es kommün) elfogadhatatlan volt. Eközben az ő eredetileg is vallott elvei: a liberalizmus, a parlamentarizmus, a többpártrendszer és a jogrend, a joguralom igenlése sem merültek feledésbe - különösen ez utóbbi volt fontos a húszas évek elején, elvégre akkoriban min-den volt ebben az országban, csak éppen jog-rend nem. Ez a meggyőződése vezetett azután ahhoz, hogy teljesen leváljon az alapvetően jobboldali politikai vonalról, és 1921 elején formálisan is kilépjen a kormányzó keresztény pártszövetségből. Ellenfelei utóbb felhánytorgatták neki politikai debütálását, ezzel is próbálván diszkreditálni törekvéseit. Mindez persze teljesen méltánytalan: Rassaynál pusztán arról van szó, hogy eredetileg is vallott elvei utóbb kiteljesednek. Jellemző, hogy amikor az ötvenes évek elején kitelepítik, akkor azok a veterán szociáldemokraták próbálnak közbenjárni az érdekében, akik még 1920-ban, perbe fogott elvtársaik érdekében interveniáltak Rassaynál, aki akkor a Huszár-kormány igazságügyi államtitkára volt - más kérdés, hogy Rassay, elfogadván a rámért sorsot, nem vette igénybe a segítséget.
MN: Ez annál is érdekesebb, mivel később már korántsem volt felhőtlen Rassay és a szociáldemokraták kapcsolata...
LNZS: Rassay a húszas évek legelejét leszámítva nem lépett szövetségre a szocdemekkel, annak ellenére, hogy utóbb együtt küzdöttek a jobbratolódás, a zsidótörvények, a hadba lépés ellen. Az volt a koncepciója, hogy Magyarországon a két politikai véglet, a bal és jobb között, középen kell egy demokratikus polgári erőt megszervezni, amely utóbb átvehetné a kormányhatalmat is. Rendkívül okos, kiváló helyzetfelismerő képességgel megáldott politikus volt, igazi realista: látta és tapasztalta, hogy ellenzékből igazán nem lehet változtatni az ország állapotán. Ahhoz be kell kerülni a hatalomba. S hogy mindenféle erőszak, szükségtelen radikalizmus nélkül érjenek el változásokat, mindenekelőtt általános választójogra és persze titkos szavazásra van szükség. Koncepciójából következően szövetségeseit nem a szociáldemokraták körében kereste, hanem olyanok között, akik közel álltak a hatalmi elithez: legitimisták, arisztokraták, nagy pénzemberek.
MN: Rassay nem csupán a szocdemektől, de a kisgazdáktól is rendre elhatárolódott, azt állítva, hogy ezek pusztán osztálypártok, melyek szűk partikuláris érdekeket képviselnek - az egyik a szervezett munkásokét, a másik a birtokos gazdákét.
LNZS: Nem tudott velük igazából együttműködni, mivel minden lényegi változást és reformot csak egy tényleges demokratikus politikai fordulat keretében tudott elképzelni - a nagy egészben pedig csak alárendelt részkérdés mindaz, amit e két "osztálypárt" képvisel. A maga korában és így utólag is különösnek tűnhet, hogy Rassay az osztálypárt kifejezést, amit addig csak a munkáspártokra használtak, kiterjesztette a kisgazdákra is - a saját elvei szempontjából indokoltan.
Ami a szociáldemokratákkal való viszonyát illeti, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy annak a generációnak, amelyhez Rassay is tartozott, a szociáldemokrácia nem egyszerűen azt jelentette, amit manapság általában gondolunk: 1919-ben ők voltak a kommunisták szövetségesei, velük egyesültek, ők csinálták a diktatúrát. Ez olyan fekete árnyék volt az MSZDP-n, amit nem felejthetett a politizáló közvélemény és maga Rassay sem.
MN: Marxista oldalról viszont visszakaphatta ő is, hogy a burzsoázia érdekeit képviseli, elég csak megnézni, kikkel veszi körül magát: az amúgy Nyugat-szerkesztő, GYOSZ-elnök Fenyő Miksa, Kohner Adolf és még megannyi gyáros, bankár, kereskedő - nem is szólva a legitimista nagybirtokos arisztokratákról.
LNZS: Igen ám, de ő nem azért forgott a köreikben, esetenként szövetkezett velük, mert valamiféle extra előnyt akart volna kijárni számukra - az ő közreműködésük, segítségük révén remélte, hogy sikerül olyan politikai pozícióba jutni, ahol valamit tud is tennie az országért. Jól látta, hogy nem elég nagygyűléseket tartani, szép cikkeket írni, nagy beszédeket mondani - amúgy remek szónok volt. Kozma Miklós (a korszak jelentős jobboldali politikusa - többek között volt az MTI és a Magyar Rádió elnöke, valamint belügyminiszter, végül a visszacsatolt Kárpátalja kormánybiztosa - a szerk.) rendkívüli történeti értékkel bíró naplójába egy alkalommal azt jegyezte be: a parlamentben olyan, bocsánat a szóért, trotli az egész kormánypárti banda, hogy Rassay egymagában, egy jó felszólalással teljesen zavarba tudja hozni őket. Jó debattőr is volt - erre szükség is volt abban az időben, amikor a képviselők, különösen a pártvezérek rendkívül hosszú beszédeket tartottak - míg a házszabály revíziója meg nem kurtította ennek idejét.
MN: A korabeli keresztény kurzus jórészt abból élt, úgy működött, hogy kisajátított bizonyos fogalmakat (elég csak a kereszténységre és a nemzetre gondolni), és a továbbiakban fenntartotta magának a jogot arra, hogy önkényesen megszabja a jelentésüket. Rassay viszont egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni ezeket a játékszabályokat.
LNZS: Rassay nem egyszerűen azt állította, hogy a liberális jó hazafi, hanem azt, hogy egy jó hazafi nem is lehet más, mint liberális. Liberalizmusa azért érdekes, mert ő éppen azon okból tartotta elkerülhetetlennek, hogy valaki liberális legyen, amiért a jobb- és szélsőjobboldal kizárta azt. Szerinte éppen a kultúra, az ország, a haza szeretete, a keresztény értékrend miatt lesz valaki szabadelvű. Nézeteinek népszerűsítésében igen hatékony eszköz állt a rendelkezésére: az általa alapított Esti Kurír című, a maga idejében igen népszerű napilap. Rassay mindig is arra törekedett, hogy leváltsa a mindenkori tekintélyuralmi-autoriter rezsimet egy liberális-demokratikus kormányzatra. Első nagy ellenfele Bethlen István, ám amikor eljön a Gömbös-korszak, és veszélybe kerül még az addigi korlátozott parlamentarizmus is, akkor egyszer csak találkozik Bethlen és Rassay útja. Nem is csupán Rassay szempontjából lényeges ez, hanem az egész két világháború közötti politikai helyzetet jellemzi, hogy két, korábban egymással élesen szemben álló közember kénytelen összefogni, mert jelentkezik egy harmadik erő, egy minden korábbinál nagyobb fenyegetés.
MN: Rassay pályafutása elején még elkötelezett szabad királyválasztó, Habsburg-ellenes - míg tizenöt évvel később legitimista gyűlések állandó résztvevője, azt hiszem, ez is jellemző tény.
LNZS: Természetszerűleg alakult így, hiszen a mérsékelten konzervatív, legitimista arisztokraták élesen szemben álltak mindenféle szélsőjobboldali, diktatórikus, nemzetiszocialista törekvéssel. Később, a negyvenes évek elején közösen próbálják meggátolni, mint tudjuk, sikertelenül, a hadba lépést, majd ennek kudarca nyomán összefognak azért, hogy megpróbálják úgy kivezetni az országot a háborúból, hogy ne ismétlődjön meg mindaz, ami az előző világháború után megtörtént. Az e célból Bethlen által szervezett szövetség egyik legaktívabb tagja Rassay, közös céljuk, hogy elkerüljenek egy újabb radikális forradalmi változást és persze egy új Trianont. Talán kacskaringósnak tűnhet Rassay politikai pályája, de valójában csaknem nyílegyenes, elvégre az alapelvektől és egy nyugati típusú polgári demokrácia megteremtésétől egy percig sem tért el. Éppen emiatt marad ellenzékben 1944 előtt és 1945 után is - értelmezésében előtte sincs és utána sincs polgári demokrácia.
MN: Korábban annyit lehetett tudni Rassay életének utolsó szakaszáról, hogy '44 tavaszán a német megszállók a mauthauseni lágerbe deportálták - ez az egy év amúgy igen érdekesen dokumentált a könyvben -, majd hazatérte után hiába kérlelik, többet nem vállal szerepet a politikai életben. Könyve olvastán viszont az derül ki, hogy sokan minden erővel küzdöttek az ellen, hogy Rassay visszatérjen a politikai életbe, s nem csupán korábbi ideológiai-politikai ellenfelei, de egykori eszmetársai is.
LNZS: Valóban, akadt néhány olyan volt politikustársa, aki személyi ambíciói miatt ellene volt annak, hogy Rassay, a hazai liberális-demokratikus pártmozgalmak karizmatikus figurája szerepet játsszon a koalíciós időkben. Rassay tekintélyét korábban még ellenfelei is tisztelték - Bethlen is, Gömbös is rendre kikérte a véleményét. Vetélytársaiban nem is csekély féltékenység munkált, de azt is látni kell, hogy ő maga sem ambicionálta a közéletbe való visszatérést - hiába szorgalmazták ezt a politikai színtér szinte minden oldaláról. Nagyon jól látta, hogy az adott keretek között nincs remény a valódi polgári demokrácia megteremtésére - kezdeti illúziói gyorsan szétfoszlottak, a békekötés után is maradt a szovjet megszállás, és ez pontosan kijelölte az ország igen szűkre szabott mozgásterét. Rassay '45 után még kevésbé látott esélyt céljai elérésére, mint a két háború között - s ebben igaza is volt.
MN: A politikából való kihátrálása annak ellenére történt, hogy szinte tökéletes politikai pedigrével rendelkezett: mindvégig konzekvensen fellépett a náci veszély, a zsidótörvények ellen, a kiugrásért dolgozott, s megjárta Mauthausent - mondhatni egy ideális antifasiszta hős. Ezek után - jegyezhetnénk meg némi keserű cinizmussal - annyi lett a jutalma, hogy Rákosi alatt nem csukták le, "csupán" kitelepítették.
LNZS: És még abban is kedvezményezett volt, hogy nem a Hortobágyra került, hanem maga választhatta meg balatonlellei kényszerű lakhelyét. Az a tény, hogy olyan konokul ragaszkodott az elveihez és a nyugati diplomatákkal is kapcsolatokat ápolt, szintén nem javította a hatalommal való viszonyát. Rassay úgy vélte, hogy nincs esély, ezért a kompromisszumnak sincs értelme.
MN: Különös, hogy a mostani közvélekedésben sem foglalta el a maga méltó helyét Rassay, ahogy a tankönyvek sem akarnak tudni róla és két világháború közti eszmetársairól. Márpedig ők voltak azok, akik abban a korban egyedüliként egy, a ma működőhöz hasonló alkotmányos-parlamentáris demokratikus rendszerért küzdöttek - mindenesetre sokkal inkább, mint a marxista szocdemek vagy a jelentős részben fajvédő indíttatású kisgazdapárt, nem is szólva a rezsim vezetőiről, Bethlentől Gömbösön át Telekiig.
LNZS: Nem igazán vagyunk büszkék arra, amit pedig jó szívvel lehetne emlegetni. Mind-erre részben az is magyarázatot nyújt, hogy a polgári demokratikus kísérlet időben egybeesett a háborúvesztéssel, a történelmi Magyarország szétesésével, amit majd Trianon pecsétel meg. Rassayék, Vázsonyiék és a többi, kisebb-nagyobb demokratikus-liberális csoportosulás sem Károlyiékban, Jásziékban kereste a szellemi elődeit, hanem a XIX. századi liberálisokban, az Eötvös-, Deák-féle generációban. Manapság Vázsonyit még csak-csak emlegetik, néha koszorúzzák is az emléktábláját, Rassayt viszont jóval kevesbé tartják számon - ezért is írtam ezt a könyvet.
Viszonylag jómódú, részben német eredetű tisztviselőcsalád sarjaként született Orsován, eredeti családneve Rasch. Jogi doktorátust szerzett, és 1912-ben Zentán nyit ügyvédi irodát. 1914-ben Budapesten törvényszéki jegyző, majd kúriai tanácsjegyző. 1915-től az Igazságügy-minisztériumban dolgozik. Már a kommün alatt ellenforradalmi szervezkedésben vesz részt, 1919. november 15-től 1920. március 15-ig az Igazságügy-minisztérium politikai államtitkára, 1920-tól 1944-ig parlamenti képviselő - 1926-ig Budapestet, majd Szegedet képviseli az Országgyűlésben. 1921 januárjában kilép a keresztény pártszövetségből, és a továbbiakban saját, váltakozó nevű pártja élén politizál. 1923-ban elindítja és 1944 áprilisáig szerkeszti az Esti Kurír című lapot. A német megszállás után Mauthausenbe deportálják, hazatérése után már nem vesz részt a politikai életben.
