A költő levelezését (saját leveleit és a hozzá intézetteket) eddig szöveg szerint két forrásból ismertük: 1. a Fehér Erzsébet által összeállított válogatott levelezéskötetből (Bp., 1976, JAVL), 2. az előtte és főleg utána elszórtan, ma már sokszor elérhetetlen sajtószegletekben közölt adatokból. Fehér Erzsébet (nem kritikai) kiadásának érdeme, hogy először tett közzé egy korpuszban 370 levelet (kiegészítve ezeket egyéb levéladatokkal, fordításokkal), a rendszerezés szándékával, alapos kritikai apparátussal.
Az 1976-os kiadást az évek során megalapozott bírálat érte, főleg Péter László tollából. A kritika a következő pontokban foglalható össze: 1. A JAVL szerkesztője nem tett meg mindent a költő leveleinek összegyűjtéséért (ez főleg a magántulajdonban őrzött darabokra vonatkozik), a hozzá írottakból pedig önkényesen szemelgetett (pl. figyelmen kívül hagyta Hertha Böhm leveleit, megrostálta Vágó Márta írásait). 2. A jegyzetanyagot nem az egyes darabok után, hanem a kötet végén közli, ez megnehezíti az olvasást. 3. A kommentár számos helyen pontatlan, filológiailag henye. 4. Textológiai kifogások (helyenként hiányzik a lelőhely megjelölése, az eddigi publikációk felsorolása, elmarad a boríték címzésének leírása). 5. Szöveggondozási korholások (írássajátságok, tollhibák, valódi sajtóhibák elmaradt említése, a jegyzetelés hibái). 6. A levélkommentárok gyarlóságai (például a Hídon Ignotus Pál 1937. november 17-i levelében nem a vajdasági magyar folyóiratot érti, hanem a Márciusi Front kérészéletű lapját). 7. A levelekben szereplő személyek adatai hiányosak vagy hibásak.
A jelenlegi kiadás, amelyet Stoll Béla, H. Bagó Ilona, valamint Hegyi Katalin állított össze, és Stoll Béla rendezett sajtó alá saját jegyzeteivel, 745 levelet (vagy levéltöredéket) tartalmaz. Nagy gazdagodás ez, roppant aprólékos, gondos gyűjtőmunkára vall. E csudálatos levélszaporítás lényegében a következő anyaghalmazoknak köszönhető: a) a mostani kiadás közli Vágó Márta összes, József Attilának címzett levelét, b) betagolja az egész Flóra-Attila-levelezést, c) közli Hertha Böhm teljes levélanyagát, d) bő válogatást nyújt azokból a levelekből, amelyeket rügyező költők a harmincas évek második felében írtak a Szép Szó szerkesztőjének. Mellesleg említem, hogy a levelezési anyag kiegészült egyéb, kevésbé testes, de annál markánsabb érdekességekkel: Berda József pompás kis cetlijeivel vagy az Ignotus Pálnak 1937. december 3-án írott fájdalmas J. A.-levéltöredékkel ("Ki kell állnom a közönség elé - hogyan állhatna helyt másként egy lírikus? Hozzá kell azonban tennem, hogy nagy kétségeim vannak, vajjon egyáltalán jó költő voltam-e?É").
Az új kötet nem tör a kritikai kiadás rangjára, noha annak több jegyével is rendelkezik: közli a forrás minősítő jegyeit ("tintával írott képeslap"), időszerű lelőhelyét, az 1980-ban M. Róna Judit által összeállított ka-talógusban kapott számát, első közlésének és utóbbi megjelenéseinek adatait, és tömören jegyzeteli a levélben felbukkanó, magyarázatra szoruló fordulatokat. A jegyzetelő azzal, hogy nem nevezi kritikai kiadásnak a gyűjteményt - bár szemlátomást részleges teljességre törekszik -, kényelmes játékteret enged magának: ahogy mondja, "idő és kompetencia hiányában" szűkre fogja a szót, s némileg palástolja az olvasó elől a jegyzetelés-válogatás szempontjait. Meghökkentő ez a szabódás: ugyan, kinek volna ma itt több ideje és kompetenciája József-ügyben, mint az egyik legnagyobb magyar textológusnak, Stoll Bélának?
A jegyzetanyag szeszélyes az információk adagolásában: Bartók Béláról, Móricz Zsigmondról nem kívánunk jegyzetet. Olykor azonban az a furcsa helyzet áll elő, hogy megtudjuk
Erdőházi Hugó
adatait, de nem ismerjük meg Hóman Bálint évszámait. A jegyzetanyagban néhol furcsán ingerült, türelmetlen hangnem uralkodik. Túl fölényes például átabotában elintézni a József Attila szerkesztőt versekkel bombázó író-tojásokat, s még ha igaza volna is a jegyzetelőnek, ízlésünk berzenkedik az efféle dölyfös-sommás minősítésektől. E levelekről Stoll Béla így ír: "Ha nem törekednénk teljességre, mi sem közöltük volna ezeknek a félresiklott életű szerzőknek vég nélküli dilettáns fecsegését." A 644. oldalon például a jegyzetíró átveszi a költő levélbeli fordulatát Szász Zoltánról: "Hihetetlenül hülye cikkeÉ" József Attila egy magánlevélben fogalmazhat így, a jegyzetíró, utólag, nem. A 687. oldalon Stoll már József Attilával szemben is gunyorosan fogalmaz: "az 1934-es moszkvai írókongresszusra Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg, József Attilát nem. Ez aztán nagy sérelme volt neki." Kissé nyegle és túl fölényes modor ez, bántja az olvasó szemét, nyugtalanítja ízlését.
Ide kívánkozik egy megjegyzés a magyar klasszikusokkal való kultúrpolitikai magatartás egészéről. Más nemzetek a nagyjaikat kínosan gondos, olvasható betűméretes, minőségi papíron, és főként: időtálló, szép kötésben bocsátják az olvasók elé. Nekünk csak apró betűs, papírkötéses, zsúfolt, ugyanakkor a jegyzetanyaggal fukarkodó kiadásra telik. Ki tehet arról, hogy még egy ilyen kis életművű, de annál hatalmasabb szerzőnek sincs teljes kritikai - és európai köntösben megjelenő - kiadása? Egész kultúránk szégyene ez.
A JAVL annak idején Süpek Ottó fordításában közölte a francia nyelvű leveleket, levélrészleteket (a német nyelvű szövegek fordítóját, Fehér Erzsébet is el-elfelejtette megnevezni). Jelen kiadás a német szövegeket Vörös T. Károly szabatos, érzékeny fordításában közli, és köszönetet mond Horváth Gézának "a német versidézetek meghatározásáért". Annál meglepőbb, hogy olykor egy-egy német kifejezést pontatlanul magyaráz (a 632. oldalon említett Anregung nem felélénkülés, hanem - ebben a szövegösszefüggésben - ösztönzés, érdekesség, esemény). Mostani kiadásunk francia fordítót egyáltalán nem nevez meg. Néha úgy tetszik, átveszi Süpek fordítását, aztán kiderül, hogy mégsem. A 212. oldalon olvasható, hibás franciasággal fogalmazott József Attila-vers ("Je doisÉ") Süpek-féle magyar fordítása eddig is problematikus volt, Süpek ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a si feltételes kötőszó után folytatódik a mondat, tehát nem szorul kiegészítésre; helytelen volt tehát beékelni a "kérjelek" szót. A mondat első fele helyesen: "Meg kell kérdezzelek, hogyha szeretsz, megnéznéd-e a túloldalon álló magyar versemetÉ" Az ezen felül fordulat is gondot okoz, ezt kiadásunk a túloldalonnal fordítja (par dela). Nyilvánvaló, hogy a költő ezt akarta írni (csak nem találta a helyes kifejezést), hiszen a levél hátoldalára rótta az "" Európa hány redőÉ" kezdetű verset.
Minthogy az Osiris kiadása a kritikai kiadások gondossági mércéjét alkalmazza (annak szorosan külsődleges ismérvei nélkül), az ember szúrópróbaszerűen ellenőrzi, vajon az új kiadás mennyiben tér el az eddigitől (JAVL). Sajnos, úgy tűnik, az elfogadhatót lényegesen meghaladó mértékben. Ez pedig azt jelenti, hogy az új - nyilván véglegesnek szánt - kiadásban nem tudjuk megkülönböztetni József Attila sajátos írásmódját az egyszerű sajtóhibától. Ha pél-dául a híres Kedves Jocó!-levelet, amely Buda-pesten íródott 1916 körül, tüzetesen szemügyre vesszük, meghökkenve tapasztaljuk, hogy az új kiadás négy ponton tér el a JAVL-ban közölt változattól. Az új kötetben a második versszakban a Mig rövid i-vel áll, a hatodik sorban az Uj rövid U, a levél végén pedig lényegesen különbözik egymástól a csókok száma, azaz új kiadásunkban tízmilliószor ezer, a JAVL-ban azonban százmilliószor tízezer. A búcsúzó "csókól" itt kis c-vel olvasható, amott még naggyal láttuk. Az eltérések száma bizonytalanná, habozóvá teszi az olvasót. Semmi kétség például, hogy a 199. oldalon a "Springstsonntag" sajtóhiba, helyesen Pfingstsonntagot (Pünkösdvasárnapot) kellett volna nyomtatni. A 427. oldalon álló "gázamat" szó például lehetne József Attila sajátos tárgyesete. Az-e vajon? Nem tudni. (Az 1976-os kiadásban még "gázomat"-ot olvasunk.) Találomra felütöm az 500. oldalt, s összevetem az ÉMOSZ Dalárdájának levelét a régi kiadással; összesen hét eltérést figyelek meg. A karőltve itt hosszú ő, a folyamán szó után itt vessző áll, a megszólításban itt úr áll, hosszú ú-val, 2án, ez most kötőjel nélkül, órakor hosszú ó-val, a lakcímben két pont hiányzik, a dalkőr pedig itt hosszú ő-vel olvasható. Tudom én, tudom ám, hogy ezek apróságok, meglett ember nem is hederít rájuk. Mégis, azt hiszem, egy ilyen méretű és igényű kiadás nem idézhet elő annyi talányt az olvasóban, mint ez a levelezéskötet. Valahányszor próbafúrást végzünk, hasonló eredményre jutunk. A 331. oldalon olvashatjuk a Fürtöm szöllőkhöz volt hasonlóÉ kezdetű költeményt, amely rögtön a második sorban így folytatódik: s most hüvelyébe rohadt borsó. (A szöllőkhöz szó a 2005-ös kiadásban mindkét változatban - tehát a Kínos, szögletes múlásom, valamint a Zuzmara című versben is - rövid első ö-vel szerepel). A hüvelyébe változat a legújabb kritikai kiadásban ugyan egyszer előfordul, de a mérvadónak tekintett forma mindkét költemény esetében ablativus, így a kritikai kiadás főszövegében, a Nincsen apám se anyám kötetben is (ezt a költő ellenőrizhette). Más kérdés, hogy a tárgyesetes változat erősebbnek rémlik, delejesebbnek, szemléletesebbnek.
Nyilvánvaló, hogy a levelezésből önmagában nem térképezhető fel, kikhez milyen kapcsolat fűzte a költőt. Legjobb barátainak neve (Németh Andor, Barta István) alig fordul elő a kötetben, és a rokonok levelei közül is nyilván sok odaveszett az évtizedek alatt. De hiába keresünk levelet Babitstól, Bartóktól vagy Kosztolányitól; nagy szomorúság, hogy az Ignotus Pálhoz intézett levelek is elpusztultak az idők fo-lyamán. Furcsa, hogy József Attila néhány kardi-nális gondolata csak töredékben, kerülő úton maradt az utókorra, gondolok itt a Halász Gáborhoz intézett alapvető sorokra ("Én a proletárságot is formának látomÉ") vagy az Ignotus Pálhoz írt töredékre ("Nem tréfadolog az ember életeÉ"). A töredékekkel szemben viszont akad néhány levél, amely az időben mintegy maga is különös műalkotássá vált.
A kiadás korpuszai közül - jelentőségét, emberi mélységét, egzisztenciális horderejét te-kintve - kiemelkedik a Flóra-levelezés. Csak ha ezt újraolvassa az ember, akkor érti meg József Attila életének központi titkát: erős férfi akart lenni, aki képes a házasságra, nemzésre, tartós együttélésre. Megrendítő látni, hogyan próbálja a betegség hínárjába mindjobban belegabalyodó költő magához édesgetni a szeretett nőt, miként próbálja saját léte sodrába meríteni, s Flóra micsoda szívóssággal szabadkozik, bújik ki a karolásból. (Attila: "Nem tudok én ígérni ezért magamon kívül semmit és azt sem tudom, hogy én mit érek.") Ha az ember újra meg újra mérlegelve elolvassa ezeket a súlyos leveleket, Flórával kapcsolatban olyan érzése támad: nem tudta, nem akarta megtalálni azt a beszédsávot, amely a hazugság elkerülésével melegséget, hogy úgy mondjam, a létbe visszavezető igazságot jelentett volna a költőnek. Érthető és tiszteletben tartandó, hogy
Flóra nem akarja
Attilához kötni a sorsát, magyarázkodásából és vigasztalásaiból azonban valami közönyös, hideg szél süvít. Úgy tűnik, az őszi hónapokban már döntött Illyés mellett. Ezt a döntését körömszakadtáig, egész életében védte, még hamisítás árán is. Egy-egy mondatot még öregkorában is kitöröl a levelekből. Az 547. oldalon álló J. A.-levél következő mondata ebben a kötetben jelenik meg először: "Az egészben az vigasztal, hogy én hazudtam magának, mert valóban Illyésre gondoltam, amikor azt írtam >>más költőkről koholt képekkel és szeszekkel mimeljen mámort mindegyikén ennek is betege vagyok".)
Hadd hangsúlyozzam végül, ezek a hibák nem fosztanak meg attól, hogy úgy érezzük ismét: egy nagy, tragikus életet látunk a levelek tükrében, közelről. De ez a közelség sem távolít el József Attila költészetétől. Ellenkezőleg, a levelek, mint a valóság kommentárjai, visszavezetnek a művészet elvont területére. Erre a fennsíkra a költő a kudarcok hágcsóján kapaszkodott fel.
Osiris Kiadó, 2006, 800 oldal, 4500 Ft