A brit irodalom idei feltörekvő kezdője, Leo Vardiashvili 2024 januárjában publikálta első regényét eredeti nyelven. A Sűrű erdő szélén című könyv az Aethaneum jóvoltából jelent meg áprilisban – egyébként gyönyörű kivitelben, élfestett lapokkal, öröm forgatni! A Guardiantől a Financial Timesig minden kritikus megőrült érte, el is adtak belőle jó sokat. Nyilván nem véletlenül, de erről majd kicsit később, ugyanis a 41 éves író könyvéhez sokat hozzátesz a szerzői háttér: 12 évesen menekült családjával Grúziából a brit fővárosba, Londonba. (Igen, tudom, hogy a polkorrekt megnevezés a Georgia, de ezúttal én is a Grúziát használom, ahogy a regény magyar fordítása.) Vardiashvili mindig író akart lenni, de sokat rontott esélyein, hogy új otthonában kis túlzással egy mukkot sem beszélt abból a nyelvből, amin az oktatás folyt. Azonban a gimnáziumban már kifejezetten szeretett esszéket írni házifeladatként, később pedig angol irodalmat hallgatott egyetemen, úgyhogy nem túlzás kijelenteni, a nyelvi akadályt sikerrel vette.
Az, hogy családjával az oroszpárti szakadárokkal folytatott polgárháborúból menekült, sok-sok traumát okozott az életében, de egy írónak kifejezetten előnyös háttér. Grúzia még Magyarországról nézve is kifejezetten egzotikus helynek számít, Angliából nézve viszont tényleg soha nem látott zuga Ázsiának. Grúziának annak ellenére saját írása van, hogy az ország lakossága majd’ kétszer elférne Londonban, a nyelv kifejezetten kedves hangzású a sok szóvégi ’i’ miatt. Kis területe ellenére háromféle éghajlat uralkodik a területén.
Noha a regény főhőse, Szaba nem felel meg egészen a szerzőnek, a történetük sem azonos – és ahogy a könyvet olvasva sejthetjük ennek a szerző örülhet a legjobban –, de nagyon sokat merít abból, hogy Vardiashvili évtizedek után meglátogatta szülőhazáját.
Grúzia márpedig bármiféle történethez nagyszerű háttér, ezt már csak azért is aláírom, mert magam is jártam ott pár éve, és az a gyanúm, hogy a könyv hatására lesznek, akik felkeresik majd ezt a minden szempontból Európa és Ázsia határán lévő országot. Pont annyira furcsa, hogy remek krimi jöhessen ki belőle, de annál szerencsére kicsit még több is a Sűrű erdő szélén. Ez már csak azért is jó, mert én alapesetben tisztességes sznob emberként nem szeretem a krimiket, rajongok viszont a generációkon átívelő tragédiákért, értelmetlen szenvedésért és hasonló fennkölt dolgokért, Vardiashvilinak pedig sikerült úgy elmesélnie a családja után nyomozó férfi történetét, hogy közben elég nagy adag van benne ebből is.
Tehát a főhős Szaba meséli el a sztorit, aki bátyjával, Szandróval és Iralki névre hallgató apjukkal eljönnek Tbilisziből a háború elől. Anyjuk, Eka viszont otthonmaradt, mert egyszerűen nem volt pénz mindenki kimenekülésére, és bár a család azt tervezte, Eka utánuk tud jönni, az úttal járó nehézségek miatt ebből semmi nem lett. Vardiashvili jól adagolja a családi tragédiát is az alaphelyzetbe, hiszen eleve adott egy a családdal csak szellemként élő, kicsit elárult anya, egy magát ostorozó és sikertelenül küzdő apa, és persze a gyerekek, akiket ez a helyzet tönkretesz.
Az összetört apa végül a felesége halála után úgy dönt, visszamegy Grúziába, majd onnan küld egy furcsa üzenetet azzal, hogy ne keressék, üldözik és szeret mindenkit. Erre nyilván utánamegy Szaba testvére, Szandró, aki szintén eltűnik. Ekkor kerekedik fel a főhős, hogy otthagyva londoni életét, megkeresse a családját Grúziában. A reptéren ismeri meg Nodart, a Volgával közlekedő taxist, akiben a mindenen élcelődő, igazi kelet-európai fekete humorban utazó jóbarát toposza elevenedik meg, mellette Szaba fő beszélgetőpartnerei azok a képzeletbeli rokonok és ismerősök, akik gyerekkoruk óta kísértik a főszereplőt. Ezek a mágikus elemek nemcsak arra jók, hogy meseszerűbb legyen a történet, hanem arra is, hogy olvasóként is átlibbenjünk felháborodás nélkül azon, hogy tulajdonképpen miért akar egy taxis pár óra beszélgetés után mindenáron segíteni egy londoni menekültnek, vagy hogy tulajdonképpen milyen rendőrségnek van ideje a főnök teljesen indokolatlan egyéni hülyeségei köré építeni egy hajtóvadászatot. Merthogy Szabára vadásznak a rendőrök, sőt az apjára is, az egészet vezető figuráról pedig kiderül, hogy személyes oka is van üldözni az apát, aki egyébként tényleg elkövetett valami csúnyaságot, még ha nem is vagyunk teljesen meggyőződve, hogy a vádak nem légbőlkapottak. A szerző ennek ellenére ügyesen adagolja a főhős testvérének elrejtett nyomait, amivel el akarja vezetni magához különféle gyerekkori titkos nyelvvel, jelekkel és meseidézetekkel, illetve az apjuk által írt drámának darabjaival. Ez utóbbinak olyan fontos szerepe van, hogy a benne leírt történet visszatérő eleme lesz a regénynek.
A könyv minden apró hibája ellenére is nagyon lendületes, azt pedig öröm olvasni, milyen jól mutat be grúz szokásokat, közmondásokat, babonákat, ahogy a tájleírások is a helyükön vannak. És persze van sok-sok étel, de hát a grúz konyha nagyszerűségéről már sok budapesti is tud mesélni, hiszen legalább három kiváló grúz étterem is üzemel a városban, ahova ha belépünk, már azt is fogjuk tudni, hogy a grúzok nemcsak azt tartják, hogy ők csináltak először bort, de azt is tudni vélik, hogy agyagedényekben kell erjeszteni.
A családi dráma kibontása és az útileírások mellett megismerjük a grúz-oszét – pontosabban: a grúz-orosz – ellentét hátterét is. Oroszország ugyanis a mai napig fenntart két de facto államot Grúzia területén, Abhéziát és Dél-Oszétiát. Amikor Abházia 1992-ben le akart szakadni a már független Grúziáról, a grúz hadsereg akart rendet tenni az ügyben, de arra nem számítottak, hogy jön a náluk értelemszerűen sokkal erősebb orosz erő is, a brutális háború után pedig a grúzok nagy részének el kell hagynia a lakhelyét. Bár a nemzetközi jog Grúzia részének ismeri el a környéket, valójában semmilyen befolyásuk nincs ott. Közlekedni a mai napig nem lehet arrafelé, az orosz erők pedig tulajdonképpen a szokásos módszereikkel tartják fenn a befolyásukat: nem veszik a nevükre az államokat, de annyi katonai erőt fenntartanak, hogy Grúzia ne tudjon a Nyugat felé közeledni (hasonlót látunk Moldova és Transznyisztria esetében, de valószínűleg ez volt a terv Ukrajnával is). Felesleges történelmi-politikai fejtegetésekkel nem traktálja az olvasót a könyv, de a Sűrű erdő szélén keretei épp adottak ahhoz, hogy kicsit közelebbről is meg akarjunk ismerni a kaukázusi közelmúlttal.
Leo Vardiashvili regénye a gyökerek és a család fontosságáról, a generációs traumákról szól, és arról is, mennyire varázslatos hely Grúzia. Ez már elég hozzá, hogy az idei év egyik legkellemesebb meglepetésének nevezzem a könyvet, amely nem hibátlan, nem is számít mérföldkőnek az irodalomban, de ha jó tollal megírt, könnyen olvasható regényre gondolok, akkor valami ilyesmit képzelek el.
Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén. Budapest, Athenaeum, 2024, 368 oldal. Fordította: Neset Adrienn
