Új osztás

  • 2002. október 17.

Külpol

Az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság a múlt kedden, október 8-án nemcsak a csatlakozásra váró országok éves országjelentéseit hozta nyilvánosságra, de Romano Prodi olasz szocialista politikus, az EU kormányfője azt is bejelentette: az unió 2004. január elsején tíz országgal óhajtja aláírni a csatlakozási szerződést. Köztük nyolc kelet-európai állammal: Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovéniával, Magyarországgal, Szlovákiával, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával.

n Az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság a múlt kedden, október 8-án nemcsak a csatlakozásra váró országok éves országjelentéseit hozta nyilvánosságra, de Romano Prodi olasz szocialista politikus, az EU kormányfője azt is bejelentette: az unió 2004. január elsején tíz országgal óhajtja aláírni a csatlakozási szerződést. Köztük nyolc kelet-európai állammal: Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovéniával, Magyarországgal, Szlovákiával, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával.

Magyarországon e nagy horderejű hírt némiképp háttérbe szorította Kertész Imre csütörtöki Nobel-díja, de bánja a fene: ennél rosszabb hetünk sose legyen. Aztán persze jött a genyózás a kormány és az ellenzék között a népszavazásról, az alkotmánymódosításokról meg azok pénteken valahová egyeztetésre átküldött szövegéről, és egy kicsit rossz lett a szánk íze, de végül úgy döntöttünk, nem és nem hagyjuk elrontani az örömünket.

Hisz Európa újrarajzolta a saját térképét.

Ha e tény súlyát mérlegelve viszonyítási pontot keresünk az időben, szinte tetszőleges számú nemzeti és regionális kataklizma közül választhatunk, amelyekhez képest most belenyúltunk a tutiba. Mohács vagy Kőszeg ostroma ugyan kissé patetikusnak tűnhet - de 1938 Münchenje, a Ribbentrop-Molotov- paktum vagy éppen a jaltai risztelés már korántsem légből kapott ellenanalógia.

Mégis, maradjunk a reális távlatoknál és a konkrét, nem metaforikus beszédnél. A kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió felbomlása óta eltelt 12 év történeténél.

Ami - még akkor is, ha erről hajlamosak vagyunk mostanában megfeledkezni - egy ocsmány háborúval kezdődött. A legocsmányabbal, amelyet nem A állam hadserege B állam hadseregével vívott, hanem amelyben az államilag szervezett és pénzelt erőszak faji indíttatásból gyilkolt nagy számban védtelen civileket, köztük eme állam saját polgárait.

Az Európai Unió vagy inkább az európai nagyhatalmak hosszú éveken át nem pusztán ölbe tett kézzel nézték, mi zajlik a volt Jugoszláviában. Akkori megosztottságuk, rossz történelmi beidegződéseik, a sunyi szándék, hogy a szemük előtt zajló tragédiát saját, egymással szemben nyitott számláik rendezésére használják fel valamiféle globális felelőtlenséggel és az önmagukat kormányozni képtelen barbárok mélységes megvetésével párosult. Mindez közvetlen összefüggésben áll negyedmillió ember halálával, még akkor is, ha e gyilkosságokért "Európát" okolni persze képtelenség, és az elkövetők felmentése lenne. Bár a népirtás fenyegetése Jugoszláviában már 1990-ben reális kontúrokat öltött, és legborzalmasabb mozzanatai 1992 második felében történtek meg, e közöny és e bénultság szimbolikus betetőzése a srebrenicai vérengzés volt. Ekkor, 1995 júliusában négy nap leforgása alatt Radovan Karadzic és Ratko Mladic embervadászai több mint 7000 embert gyilkoltak le - holland, brit és francia vezető politikusok tudtával és az ő parancsnokságuk alatt álló katonák szeme előtt.

Az Európai Unió bővítése - akárcsak a NATO-é volt 1998-ban, és lesz megint jövőre - mindenekelőtt ennek a politikának az ellenkező irányú fordulatát jelenti. (És e fordulat szükségességét, jegyezzük meg az igazság kedvéért, először a Clinton-kormányzat ismerte fel, épp a srebrenicai mészárlás után.) Annak a belátását, hogy Európát nem megvédeni és elszigetelni kell Kelet-Európa országaitól, hanem segítséget - mintát, know-how-t, pénzt - nyújtani nekik ahhoz, hogy úrrá legyenek demokratikus és gazdasági deficitjükön. És mindezt nem annak ellenére, hanem épp azért, mert ezekben az országokban - megannyi életveszélyes hely - még mindig, a demokratikus jogrend, e gyönyörű fikció bevezetése után tíz-tizenkét évvel is erős marad a gazdasági autarkia, az etnikai gyűlölködés, a nyílt és kevésbé nyílt politikai erőszak kísértése. Az önkény és a nacionalizmus csábítása.

Most egy jó ideig mindenki a suskáról fog beszélni, arról, hogy mennyit kapunk majd, meg hogy mi miért csak ennyit, ha mások tízszer annyit, meg hogy kéne még pénz, jó sok pénz. A magyar kormánynak és ellenzéknek nagyon nem kéne ebbe belemennie, és nagyon nem evvel kéne érzékeltetnie az ország polgárai előtt e történelmi fordulat perspektíváit. Arról kell beszélniük, hogy ennek az országnak a tízmillió lakója másfél év múlva a világ legerősebb nemzeteinek a közösségébe fog tartozni. Hogy nincs többé egyedül - és hogy nekik, nekünk hogyan kell megváltoznunk, hogy élni tudjunk e közösség szolidaritásával.

Figyelmébe ajánljuk