Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A tepsi
Egotrip
érzés)
Ballagni befelé, be, a Klinikára, vinni egy kifejlett, méretes daganatot - az olyan, hogy próbálod megjegyezni az őszi fényeket, memorizálni a látványokat. Vágyakozás tárgyává lesz minden aktatáska, bot, esernyő, nejlonszatyor az 1-es villamoson: olyanokat vinni milyen jó lehet. Nincsen hát tovább, ennyi volt, mikulás, bevégeztetett. Bűnbánatot gyakoroltam nagy sietséggel két megálló között. Utolsó szalmaszálként abba kapaszkodtam, hogy mond az intézményben ez a név még valamit, s a hajdani kollégákra tekintettel nem lesz az átirányítás a felvételi osztályról a zsákba automatikus. Hogy valamivel árnyaltabban zajlik majd az ügymenet, nagy részvéttel, kíméletesen. Gyerekkoromban sok beteget láttam, mégsem volt ötletem, hogy kell viselkedni ilyenkor. Igaz, a fele tudatlan kölyök volt, pont, mint én, lázasan csengetett az anyjával éjszaka, a másik részük pedig meg volt halva, a magatartásminták terén így szintén nem segíthetett. Én vagyok köztük mégis a legnagyobb barom - a Bem téren ezt állapítottam meg -,tudja, hogy mi várja, oszt mégis halad, visz befelé egy komplett rákot, ahelyett, hogy menekülne, mint az őrült, Mikepércs felé. Megy az állat, jegyet lyukaszt, gonosz képpel méregeti a feltűnően egészséges utasokat, ficánkoló nagymamákat, erőtől duzzadó polgárokat, belém a kést, megy a barom, önkéntes alapon.