Para

Kovács Imre: Én

  • 1997. szeptember 25.

Egotrip

Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

Le kell pakolni a konvektorról, Erzsi és Béla átkerül az éjjeliszekrényre, a Vad Oroszlán pedig a polcra, be lehet gyújtani, jó itt a városban, van kád.

A hétfő reggel a legnehezebb, főleg az első, az első igazán hideg, amikor a márciusban elrakott hosszúnadrág előkerül, Iim odakészíti, mielőtt munkába menne, odarakja a fotelra, hogy megtaláljam, amikor előtántorgok a fürdőszobából, ott hever a rohadék, mint egy megnyúzott rozsomák, felveszem, adok neki két pofont, részben miheztartás, részben csak úgy végett, aztán még mindig szorosan behunyt szemmel megpróbálom felhúzni, lábanként tizenöt perc, szokatlan tréning. A tavasz régen a balladai idők homályába hullt, a nadrág pedig kicsi, persze relatíve, olyan hülyén tart össze deréktájékon, mégis reménytelenül bámul egymásra gomb és lyuk, nevetséges, ámde áthidalhatatlan távolságban, jó lesz a rövidnadrág megint, elrejtőzve sírok, kis higanycsöppeket morzsolok el az orrtövem tájékán, azontúl maradok a régiben, megszeppent, kövér kisfiú a Telemázli őrjítő forgatagában, amikor épp feleznek, mint egy összeget, reménytelen, dolgos kezekkel. Szomorú, szép panasz.

Majd jól felállok valamire, aztán onnan.

Fekvő rendőrök és álló ápolók, nagy mezőgazdasági körmagyar a kihűlő lakásban, huzatukban a legrosszabbkor kettéhajló paplanok, letakaríthatatlan párnák. Rettegek, felváltva nézem a szemközti semmit és az elektromos órát, míg reggel nem lesz, Krónika indul, négy óra harminc, nem megyek el itthonról, amíg, de aztán persze, hidegben, jó messzire.

Ez a második nap, kiviszem a nadrágot a lifthez, leteszem elé, aztán felhívom a vasat, kinyitom az ajtót és berúgom a résen. Manyi néni lehívja, kiveszi, örül.

Visszafekszem, kiszakadt szemeteszsák a párnám.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.