Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

Ezek a legjobb hetek, lehasznált felmosórongyok flangálnak az égen, néha esik, a pozsgafa kókad, be kell költöztetni, gyakorlati mobilkertészet, a sokat mozgatott örökzöld, milyen egy hülye haza, tavasszal ki, ősszel be, fiókflóra a franciaerkélyen, kilenc hónap hideg nyirok, aztán három csontszáraz, lapos. Most kezdődik az előbbi, bemondták a tévében, szeptember huszonkettedike, az asztrológiai ősz, elszáradnak és lehullanak a csillagok.

Le kell pakolni a konvektorról, Erzsi és Béla átkerül az éjjeliszekrényre, a Vad Oroszlán pedig a polcra, be lehet gyújtani, jó itt a városban, van kád.

A hétfő reggel a legnehezebb, főleg az első, az első igazán hideg, amikor a márciusban elrakott hosszúnadrág előkerül, Iim odakészíti, mielőtt munkába menne, odarakja a fotelra, hogy megtaláljam, amikor előtántorgok a fürdőszobából, ott hever a rohadék, mint egy megnyúzott rozsomák, felveszem, adok neki két pofont, részben miheztartás, részben csak úgy végett, aztán még mindig szorosan behunyt szemmel megpróbálom felhúzni, lábanként tizenöt perc, szokatlan tréning. A tavasz régen a balladai idők homályába hullt, a nadrág pedig kicsi, persze relatíve, olyan hülyén tart össze deréktájékon, mégis reménytelenül bámul egymásra gomb és lyuk, nevetséges, ámde áthidalhatatlan távolságban, jó lesz a rövidnadrág megint, elrejtőzve sírok, kis higanycsöppeket morzsolok el az orrtövem tájékán, azontúl maradok a régiben, megszeppent, kövér kisfiú a Telemázli őrjítő forgatagában, amikor épp feleznek, mint egy összeget, reménytelen, dolgos kezekkel. Szomorú, szép panasz.

Majd jól felállok valamire, aztán onnan.

Fekvő rendőrök és álló ápolók, nagy mezőgazdasági körmagyar a kihűlő lakásban, huzatukban a legrosszabbkor kettéhajló paplanok, letakaríthatatlan párnák. Rettegek, felváltva nézem a szemközti semmit és az elektromos órát, míg reggel nem lesz, Krónika indul, négy óra harminc, nem megyek el itthonról, amíg, de aztán persze, hidegben, jó messzire.

Ez a második nap, kiviszem a nadrágot a lifthez, leteszem elé, aztán felhívom a vasat, kinyitom az ajtót és berúgom a résen. Manyi néni lehívja, kiveszi, örül.

Visszafekszem, kiszakadt szemeteszsák a párnám.