Nem az esetem az euro-bürokrata, de ha történetesen a médiaprogramban dolgozik, szívesen leülnék vele sörözni, hogy kiszedjem a titkát. Például azt, kinek és hogyan jutott eszébe megtámogatni két régi jugoszláv film videómegjelenését. A kérdésnek semmi köze a filmek értékéhez, egyik jobb, mint a másik. Az egyik Slobodan Sijan elég híres szatírája, a Ki énekel ott?, a másik a Virdzsina Srdjan Karanovictól. Aki nem akarja még haza is vinni a moziban már kétszer látott filmet, amúgy meg szaturálódott már a sarki videótéka harmadik típusú választékával, az most eltölthet egy jó estét a jugoszláv poszt-újhullámmal.
A Karanovictyal való ismerkedést talán szerencsésebb lett volna más filmen kezdeni, mondjuk a Petrija koszorúján vagy az Egy falás epren, de ha már így alakult, jöjjön a Virdzsina. A történet a múlt század végén játszódik valahol a Dinári-hegységben, a tengert és a síkföldet elválasztó vad csúcsok között, az irigy, köves talajon, amelyet inaszakadtáig művelhet a paraszt, mégis éhen döglik, ha nem segítik az égiek. Errefelé kilométerekre lakik a legközelebbi szomszéd, a kisbíró dobja helyett a sziklák közt oda-vissza verődő kereplő hangja adja hírül a fontos eseményeket, születést, halált, esküvőt. És minden családra külön védőszent vigyáz. Timotije háza népét Szent Györgynek kéne segítenie, de a Sárkányölő jó ideje nincs már kegyes kedvében: rossz a termés, döglenek a birkák, az asszony meg már a negyedik "pisást" szüli a várva várt fiúutód helyett. Pedig ahol a földművelés körülbelül egyet jelent a kőtöréssel, ott csak az erős férfikéznek van becsülete. A lányos szülőket lesajnálja és elkerüli a közösség, mert átok ül rajtuk. A rontás (és a közutálat) ellen találták ki a virdzsina intézményét, a fiúnak tekintett, fiúként nevelt lánygyereket. A virdzsina nem örömfiú, mint az arisztokraták fiúsított elsőszülöttje, hanem kényszertravesztita, aki férfiként robotol egész életében, hazudik, alakoskodik, közben retteg, hogy kiderül a titka, és egyformán el van zárva a férfi- és a női örömöktől.
Timotije előbb le akarja lőni a negyedik lánygyereket, aztán úgy dönt, virdzsinát nevel belőle, hátha így elháríthatja a családon ülő rontást. De Szent György szigorú színidirektor: csak hibátlan alakítást fogad el. Tökéletes szerepjátszást vár el szülőktől és testvérektől, a virdzsinának pedig fiúbbnak kell lennie a fiúnál, hogy gyanú se férhessen hozzá, tán még magát Szent Györgyöt is megtévessze. A film kamasz hőse végül fellázad a rabszolgasors ellen, happy end van, és a néző legfeljebb magában pörgeti azt a másik filmet a tizennégy éven át tűzzel-vassal fiúnak nevelt lányra váró keservekről, amíg büszke hímből visszavedlik csökkent értékű nővé.
A Virdzsina szép is, hiteles is, jók benne a színészek, és még olyan meglepetéssel is szolgál a nézőnek, mint a Síró játék.
A Ki énekel ott? 1980-ból való, és a szerb Slobodan Sijan elnyerte vele az első filmeseknek járó George Sadoul-díjat. 1941. április 5-e, valahol Szerbiában. A világ legrozogább autóbusza vág neki az alig száz kilométeres útnak, fel Belgrádba, fapados, széntüzeléses, a tetején büdös füstöt eregető kémény mered elő a felpakolt betyárbútor közül. Különféle figurák igyekeznek ezen a buszon a fővárosba, meghallgatásra siető slágerénekes, szökésben lévő újházasok, első világháborús veterán, kórházba tartó tüdőbajos, balfasz stüszivadász, két muzsikus cigány meg egy sötét öltönyös, vaskalapos úriember, aki népnyelvi fordulatokat gyűjt - így is lehet mondani, bár a pasas érdeklődése nem annyira néprajzi, mint inkább háromperhármas jellegű. És ott van még a ravasz, mocskos kalauz és együgyű fia, aki a buszt vezeti. Persze hogy egy 6-os számú buszról van szó, melyen a korabeli Szerbia jellegzetes figurái tartanak Belgrád és a végpusztulás felé. Metafora hát, de nem kell megijedni: a Ki énekel ott? nézője térdét csapkodhatja a röhögéstől. Persze helyenként elsötétül a kép, ami nem csoda, hiszen egyenesen a második világháború helyi kezdetét jelentő német szőnyegbombázás felé tartunk. A csoda az, hogy ettől még akkora humorok vannak a filmben, hogy miattuk többször meg kell állítani a videót - ez nem a Rendőrakadémia 3., amelyben minden poén után dramaturgiai szünetet rendelnek el, míg a közönség kimulatja magát.
Poszt-újhullámot emlegettem. A Ki énekel ott? esetében ez nemcsak annyit tesz, hogy a film 1971 után készült, a rendező pedig a prágai filmiskola óráit látogatta. Sijan mozija egyrészt meg van tűzdelve idézetekkel, visszautalásokkal a jugoszláv fekete film híres darabjaira, másrészt hangütésben, világlátásban is ott folytatja, ahol az új hullám a hetvenes évek legelején abbahagyta. Vagy nem hagyta abba. Sijan filmje épp egyidős a Montenegróval, le sem tagadhatná, hogy közeli rokon.
Egy poén, beetetésnek: az utasok morognak, hogy a mentálisan visszamaradt sofőr nem az utat nézi, hanem a busz végében sivalkodó malacokat. A kalauz magabiztosan söpri le az aggodalmakat, az ő fia egyszer két kilométert vezetett bekötött szemmel, és fogadást ajánl a kétkedőknek. Azok visszakoznak, csak a dagadt titkos ügynök szívóskodik. Szó szót követ, előkerül a fekete kendő, és a mezőkön át kanyargó keskeny, tarjagos földúton kezdetét veszi a vakvezetés. Az utazóközönség hányja a keresztet, a fiú az együgyűek (és persze a vakok) biztonságával kerül el minden akadályt, a demonstráció végén az apa még hanyagul odaveti, hogy az ő fia egyszer már rükvercben is vezetett fogadásból.
Mindkét film szinkronizált, csak a Ki énekel ott? betétdala feliratos. Láttam én már karón varjút, magyar moziban feliratot, de ahány durva helyesírási hibát most egyetlen songban sikerült elhelyezni, az alighanem rekordot dönt.
Bori Erzsébet
Srdjan Karanovic: Virdzsina; Slobodan Sijan: Ki énekel ott?; forgalmazó: Odeon
