Nem jöttek a szlovákok, pedig nagyon vártuk őket.
Jó, hogy időben szóltak, egy jegyzékkel üzentek; annyira kínos lett volna, napon felmelegedett pezsgő, felsorakozott magyar küldöttség, a külügyminiszter még egyszer elpróbálja magában, hogy is kell szlovákul mondani, hogy "kerüljön beljebb, szomszédasszony", vagy hogy: "és mondja, ugye a brindza a sztrapacska titka?" - vagy amit már ilyenkor mondanak egymásnak, ha egyáltalán -, aztán még másnap délben is ott állnak, és nem értik, mi van.
Szinte mindegy, hivatalosan miért mondták le a találkozót: nem jöttek, mert Vladimír Meciar, a Szlovákia miniszterelnökeként tisztelt parajelenség nem akarta, hogy jöjjenek. Mire játszik Meciar, akinek jobbára semmi baja sincs, amikor normális? Miben mesterkedik? És vajon nem lenne-e tévedés azt hinni, hogy a meciari habitus, problémaérzékenység, valamint faragatlanság túlontúl kellemetlen lenne a szlovák belpolitikában?
A Meciar-paradoxon - aminek megfogalmazása szerencsés módon oly hosszú ideje várat magára - lényeges eleme, hogy ugyanaz a perszóna okozza a válságot és a megoldást egyszerre; miatta marad ki Szlovákia mindenből, és ő szolgáltat gyógyírt erre. És ezt elhiszik neki, többé-kevésbé, hisz tevékeny: ellenségeket kreál, szövetségesek után néz, a Balkánon honos kormányzati modelleket másol (elsősorban Slobodan Milosevic jugoszláviai elnök munkásságából merít). És persze az utolsó pillanatig, sőt azután is, mindent megtesz, hogy akit lehet, magával rántson. Közben Meciar - ennyi megelőlegezhető neki - valószínűleg nem gyűlöletből teszi azt, amit; nem Funar ő, a kisstílű senkiházi; a magyarok neki arra kellenek, amire használja őket: a Szlovákiában kisebbségben élőkkel riogat (elveszik és eleszik a szlovák hazát) és közben megalázza (nyelvhasználat és bizonyítvány-ügy) és megfélemlíti őket (áttelepítés); a nyugati integráció lehetőségétől hol öntelt, hol ideges, de mindenképpen megfelelni akaró magyar kormányt pedig a - szintén hazai fogyasztásra szánt - nemzetközi akcióihoz használja edzőpartnernek: Meciart nem nagyon érdekli a Duna (és a lapunk megjelenésének napján kihirdetett hágai ítélet), bármit mond is erről; tesz a NATO-ra és az EU-ra; nem sikerorientált alkat, viszont kudarcait szívesen megosztaná. Nem érdekli, mit gondolnak róla, és hisz a károkozásban.
De szükségszerű-e, hogy minden úgy történjen, ahogy az alacsony homlok mögötti masszában megfogan? Megakadályozhat-e valamit kitartó árnyékbokszolása, okozhat-e károkat Magyarországnak?
Most már talán nem: többek szerint ez a menet le van tudva, innen már nyerni kell. És akár még igazuk is lehet, vannak biztató jelek, ha nem is sok: Helmut Kohl az újak felvételét ugyanannyira fontosnak tartja, mint az Unió reformját; Washingtonban Jesse Helms republikánus szenátor, a külügyi bizottság elnöke - aki annyiban volt nevezhető a NATO keleti bővítése feltétlen hívének, amennyiben a büfénkben virsli gyanánt felszolgált főtt rudacskák a húsipari termékek közé sorolandók, azazhogy alig - is beleegyezett, bővüljön, aminek bővülnie kell.
Ettől persze a szlovákiai magyaroknak nem lesz könnyebb, nem vigasztalhatja őket az, hogy csupán pechesek és alkalmas bűnbakok - elég sokan vannak ahhoz, hogy létük veszélynek láttassék úgy, hogy közben ellenük hergelni a szlovák többséget ne jelentsen túl nagy kockázatot -; még sokszor állhat beléjük görcs gyomortájékon, és nem mindig találnak majd politikai szövetségeseket a szlovák pártok között: ebben a térségben az ellenzék mintha rendre úgy vélné, hogy a nacionalizmus ellen fellépni nehéz és nem is illő.
Abban persze lehetne bízni, hogy ha Magyarország az áhított teljes jogú tagsághoz jut mindenféle intézményekben (és ha tovább lobbizik a szomszédokért is), akkor majd a külső nyomás és a józan belátás okán megváltozik a viszony - de mi van akkor, ha mégsem?
Egyelőre annyi bizonyos csupán, hogy Meciar egy ideig még a szomszédban lesz: őrült elme, de, mint mondják, időnként - szerencsére - kezelésbe veszi a rendszergazda.
