Egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik szerint nincs nemzetközibb dolog a nemzeti hevületnél, meg hogy valahol ez a sok jobbszél mind jól megvan egymással. Jó, én is leírtam ilyet, de ez baromság. Egyrészt pár éve német skinheadek jól megvertek magyar skineket azzal, hogy hülye magyarok, másrészt ugye a különböző népnemzetiek még saját népnemzetükön belül sem bírják egymás fiziognómiáját, végül gondoljunk csak bele, mennyi fejfájása lehet egy olyan derék, sokat látott öreg rasszistának, mint Jean-Marie Le Pen, ha egyszer ellátogat a lelkes, de borzalmas Ká-Európába, ahol mindenki, akivel kezet ráz, népnemzeti, tehát egyetért vele, tehát utálja az előző kézfogó népnemzetit. Nacionalista internacionálét szeretne Jean-Marie, ha jól emlékszem, még az "európai" jelző is felbukkan a szervezet nevében, talán épp egy kék színű eurozászló alatt konferenciázik majd a sok feszültségforrás; gondolom, a konferencia pogromszerű végkimenetelét csak a diplomatikus szikrontolmácsolás akadályozhatja meg.
Miután tavaly október 23-a előtt Budapesten járt, hogy a nagymagyar igazság és élet méltó módon vele ünnepelje azt, amit 1956 alatt ért, Jean-Marie most a szomszédos Pozsonyba látogatott, hogy négy napig ott shoppingoljon a nagyszlovák nemzetiekkel, amely polit-túra során nyilvánvalóan minimum egyszer elhangzott vendéglátói részről, ki is a fő ellenségkép: "a magyarok" mint olyanok, és ezeken belül is leginkább a nagymagyarok, akik Trianon előtti határokban gondolkodnak (ha ezzel az agyi folyamattal egyáltalán leírható az, ami a fejükben időnként történik). Nem irigylem Jean-Marie-t. Először is: mit mondhat az ember ilyen helyzetben? "Ugyan, gyerekek, hát azok a barátaink!... Ööö... Upsz." Nem, ez valószínűtlen. "Úgy van, le a fasz magyar köcsögökkel, hülye szlovákzabáló fasiszta mind." Nem, akkor oda az élő és virágzó kapcsolat Raszputyin drámaíróval. "Hm... Mit adnak este a tévében?" Maximum ez. Aztán meg főleg elvi gondban lehetett, hiszen rá kellett jönnie, hogy nagyon magyar és nagyon szlovák között épp csak ideig-óráig jelent szoros szálat az idegenszerű zsidó-cigány-amerikai-nigger-NATO-Soros-Világbank-Baló-tengely elleni harc, ellenben már az első kis konfliktusnál kiderül, hogy összekötő szálnak kicsit kevés az, hogy mindkettő nagyon az, ami, bármi is legyen az. És akkor persze röhöghetnek a markukba az exhibi-, antiprohibi- és egyéb cionisták.
Aztán ugye itt vannak a váratlanul felbukkanó történelmi verbalizmusok, mint legutóbb például Vlado magyar-szlovák lakosságcseréje, szigorúan önkéntes alapon persze. Mit mond ilyenkor egy magára valamit is adó Jean-Marie? Ráharap, mint Kávássy kisgazda, hogy végképp belegabalyodjon az etnikai barter gondolati fonalába, hogy aztán a saját pártvezére legyen kénytelen morózusan elhatárolódni tőle? Odahaza Jean-Marie a pártvezér, ő határolódhat el, ha van mitől, de általában nincs. Vagy élesen elítéli a morbid vladoizmust, de akkor hogyan ápolja az elvtársi szálakat a nagyromán Tudorhoz meg Funarhoz? Kétségbeejtő.
A helyzetet súlyosbítja, ha az embernek olyan IQ-szintű magyar barátai vannak, mint a nagymagyar igazság és életesek, akik jól el akarják ítélni a külföldiek földvásárlását, ezért három nem-es népszavazást hirdetnek, amelyből az egyik nem arra válasz, hogy: "Egyetért-e azzal, hogy külföldi természetes és jogi személy ne szerezhessen termőföldtulajdont mindaddig, amíg a Magyar Köztársaságban az Európai Unióhoz történő csatlakozásról népszavazás dönt?" Az igazság és élet így szépen igent mond arra, amire nemet akar - de hát nem hiszi Jean-Marie sem, hogy ezekkel akár egy déltádzsik étkészletet is lehetne nyerni egy közszolgálati tévévetélkedőn.
"A magyarok Európa szerencsétlensége" - közölte Ján Slota, a nagyszlovákok pártvezére, Jean-Marie pedig ott ült mellette a sajtóértekezleten, és csöndben bólintott.
