Választások Lengyelországban: Jobbulást kívánnak

szerző
Tálas A. Péter
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A lengyelek a vasárnapi parlamenti választásokon legelőször is a padlóra küldték a Waldemar Pawlak vezette Parasztpártot (6,9 százalék), amivel megszabadultak a posztkommunista-parasztpárti koalíciótól, kizárva e rossz emlékű házasságnak még az elméleti lehetőségét is. Aztán a választás formális győzelmét a Szolidaritás Választási Akciónak (AWS, 32,8 százalék) juttatva adtak egy jókora maflást a Demokratikus Baloldali Szövetségnek (SLD, 26,6 százalék) is, amelyet azonban 1993-hoz képest csaknem 6 százalékkal meg is jutalmaztak; azzal pedig, hogy a Szabadság Uniót (14,6 százalék) komoly középpárttá emelték, két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt nem engedték, hogy a politikai inga túlságosan jobbra lendüljön, másrészt biztosították azt, hogy Leszek Balcerowiczból, a sokkterápia atyjából előbb vagy utóbb miniszterelnök legyen.

A lengyelek a vasárnapi parlamenti választásokon legelőször is a padlóra küldték a Waldemar Pawlak vezette Parasztpártot (6,9 százalék), amivel megszabadultak a posztkommunista-parasztpárti koalíciótól, kizárva e rossz emlékű házasságnak még az elméleti lehetőségét is. Aztán a választás formális győzelmét a Szolidaritás Választási Akciónak (AWS, 32,8 százalék) juttatva adtak egy jókora maflást a Demokratikus Baloldali Szövetségnek (SLD, 26,6 százalék) is, amelyet azonban 1993-hoz képest csaknem 6 százalékkal meg is jutalmaztak; azzal pedig, hogy a Szabadság Uniót (14,6 százalék) komoly középpárttá emelték, két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt nem engedték, hogy a politikai inga túlságosan jobbra lendüljön, másrészt biztosították azt, hogy Leszek Balcerowiczból, a sokkterápia atyjából előbb vagy utóbb miniszterelnök legyen.

A formálódó lengyel parlamenti számtan megfigyelőjét a déja vu érzése ragadja magával. Mintha már láttuk volna ezt: a két önmagában tehetetlen behemót (sem az AWS, sem az SLD nem képes önállóan kormányt alakítani) között egy vagy néhány kisebb pártocska dönt majd valójában a koalíció sorsáról. Mintha ugyanez játszódott volna le 1989-ben is, amikor a kommunisták és a Szolidaritás közötti feszültségeket az Egyesült Néppárt (ZSL) és Demokrata Párt (SD) pálfordulása tette kezelhetővé, és nyitott utat a Mazowiecki-kabinet megalakulása előtt.

Ám ha ezen a nyomon gondolkodunk tovább, akkor nem jövendölhetünk túl nagy jövőt a lapzártánkkor már nagyban formálódó AWS-UW-pártszövetségnek (a Mazowiecki-kormány alig húzta egy évnél tovább). Azt a lehetséges koalíciót tudniillik, amelyik az egykori Szolidaritás utódpártjait kovácsolná kormányba, mintha túl sok ellentmondás terhelné. A két párt gazdasági programja között fényévnyi a távolság: a szabadpiacot és a gazdaság további liberalizálását hirdető meg a nagy elosztó rendszerek lebontásáért következetesen síkra szálló Balcerowiczékkal szemben az AWS kis pártjai vagy nem mondanak semmit, vagy védővámokról meg a "gondoskodó államról" delirálnak - hogy az AWS mögött álló és a szabadpiacra nagy ívben pökő különféle szakszervezetekről szó se essék. Ezenkívül bizonyára már a kezdetektől megnehezítik majd a koalíciós tárgyalásokat a Walesánál csak árnyalatnyival intelligensebb, de korántsem olyan rafinált AWS-vezető, Marian Krzaklewski ambíciói is. (Krzaklewski nagy államférfi, de legalábbis miniszterelnök szeretne lenni. Esetleg pápa.) Ráadásul a Szolidaritás Választási Akció olyan, csaknem negyven - 1993 után a parlamentből jórészt kimaradt és hatalomra vágyó - pártot és szövetséget tömörítő politikai konglomerátum, amely aligha menekül meg a lemorzsolódástól, ha Leszek és Marian valóban nekiállnak közös kormányt farigcsálni. Ráadásul Aleksander Kwasniewski elnöknek - aki a választás estéjén elég határozottan juttatta kifejezésre: mindenképpen igyekszik elkerülni, hogy az AWS jelöltjét kelljen megbíznia a kormányalakítással, akkor jöjjön inkább Balcerowicz - komoly befolyása lesz a jövendő koalíció formálódására. S ha így történik, már korántsem lesz olyan elsöprő az AWS győzelme.

Egyetlen baloldal

És ha jobban belegondolunk, az sem biztos, hogy a posztkommunista baloldalt valami rettenetesen megverték volna. Az SLD hatalomból való hosszú távú kiebrudálása miatti eufória nem indokolt. Ká-Európában egy négy évig kormányon lévő párttól, amelynek ráadásul agyagba döngölik a partnerét, nem kis teljesítmény hat százalékkal növelnie szavazóinak arányát, még akkor sem, ha ez a növekedés csak a második helyre elegendő.

Az SLD viszonylagos sikeréről szóló tézist támasztja alá a parlamenti küszöböt alig elérő Munka Unió (UP) bukása is. A volt Szolidaritás baloldalából alakult, tehát a reálszocializmushoz nem kötődő, jobbára értelmiségi bonvivánok és kékharisnyák irányította ún. munkáspárt szégyenteljes vereségére feltehetőleg az a magyarázat, hogy a választók úgy döntöttek: mostantól egyetlen baloldal lesz, mégpedig a posztkommunista. Ami azt jelenti, hogy az SLD végleg és visszavonhatatlanul szalonképessé vált a választók szemében. Az SLD erős parlamenti ellenzék marad: a kardinális (kétharmados) kérdések kapcsán a leendő koalíciónak számolnia kell vele, és az elkövetkezendő időszakban minden bizonnyal Aleksander Kwasniewski is erőteljesebben támogatja majd őket.

Mérséklődés

A választás nyomán mérséklődni látszik tehát a lengyel belpolitikára évek óta jellemző polarizálódás. Ennek csalhatatlan jele például az, hogy a vadul antikommunista Lengyelország Átalakítása Mozgalom (ROP), az 1992-es lusztrálási kísérletbe belebukott Jan Olszewski pártja, jóformán csak szimbolikus támogatást kapott ezen a választáson (5,6 százalék). Ha nem is szűntek meg a társadalmat a rendszerváltás óta megosztó politikai-ideológiai nézetkülönbségek (az abortuszt, az egyház szerepét, az átvilágítást, a "kommunistátlanítást" illetően), valamelyest minden bizonnyal veszítettek élükből. Az elmúlt négy év során számos fontos kérdés megoldatlan maradt (pl. a Vatikánnal kötött konkordátum ratifikálása), jó néhányat pedig a saját szája íze szerint intézett el a koalíció (például az abortusztörvény liberalizálása, alkotmány), de volt, ahol engedett (az iskolai hitoktatás leckekönyvekbe való bejegyzése), sőt olyan eset is előfordult, amikor az ellenzék épp azért került nehéz helyzetbe, mert a kormánykoalíció nem szegült szembe vele (mindmáig nem találtak bírákat a lusztrációs törvény végrehajtásához). Talán ennek a lassú konszolidációnak is köszönhető, hogy az idei kampány fenemód visszafogott volt (a komcsizók meg a mindenkit átvilágítani akarók hangja elenyészett a lengyel pusztában), és ha a győztes AWS vasárnapi választási estjén el is hangzott néhány vidám, ámbátor kevéssé szalonképes rigmus, a skandálást a tévéközvetítés idejére megszakította a társaság (összhangban az európai elvárásokkal).

A lengyel választások igazi nyertese azonban kétségtelenül Balcerowicz pártja. A Szabadság Unió talán soha nem volt olyan kedvező helyzetben, mint most. A furcsa parlamenti aritmetika eredményeképpen ugyanis most ők fognak dönteni arról, hogy milyen koalíció vezesse az országot. Ha valaminek, akkor mindenekelőtt ennek köszönhető majd Balcerowicz esetleges jelölése. Ami két okból is kívánatos lenne. Egyrészt az elmúlt négy év során elmaradt nagy reformok megvalósíthatósága szempontjából (hiú ábránd ugyanis azt hinni, hogy ezeket az AWS teljes mellszélességgel támogatni fogja), másrészt azért, mert a lengyel politika jelenlegi két főszereplőjének integrálására ma egyedül a Szabadság Uniónak van esélye.

A feladatot tehát ügyesen megoldották a lengyel választópolgárok. Mintha mindent előre kifundáltak volna: senkinek nem adunk túl nagy teret a szejmben, hogy hosszú távon mindenki labdába rúghasson a pályán.

Tálas A. Péter

(Varsó)

Lengyel gazdaság 1993-97

Minden várakozás és jóslat ellenére ma a lengyel gazdaság sokkal jobb állapotban van, mint bárki is gondolta volna - az SLD és a PSL választási programja alapján - a posztkommunista-parasztpárti koalíció 1993-as őszi hatalomra kerülésekor. A baloldal ugyanis túl későn vette át a hatalmat ahhoz, hogy a Balcerowicz-program és az ennek nyomvonalán haladó Szolidaritás-kormányok által beteljesített gazdasági fordulatot visszacsinálhatta volna.

A liberális szocdem Marek Borowski (a Pawlak-kabinet első pénzügyminisztere, 1993. október-1994. február) lényegében megörökölte az 1994-es költségvetést a Suchocka-kormányban tevékenykedő liberális kollégáitól, s öt hónapos minisztersége elég hosszú időnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza a parasztpárt és az SLD szakszervezeti szárnya által szorgalmazott gazdasági ellenforradalmat. Igaz, bele is bukott (1994. február).

Borowski utóda, a stílusa miatt közutálatnak örvendő Grzegorz Kolodko (pénzügyminiszter: 1994. április-1997. február) - jóllehet egyik legélesebb bírálója volt a Balcerowicz-programnak - közel sem bizonyult olyan radikális baloldalinak, mint azt gazdasági programjának ("Stratégia Lengyelországnak") retorikája sejtette. Épp ellenkezőleg: az infláció leszorítását, a költségvetési kiadások lefaragását, a külföldi beruházások ösztönzését (többek között a lengyel adósságok rendezésével), az adócsökkentést stb. célul tűző és részben meg is valósító kolodkói politikát éppen a parasztok, az SLD szakszervezeti szárnya és a Munka Unió bírálták leginkább. Grzegorz úr pedig - sajátos fanatikus stílusában - védte azt, nem is mindig eredménytelenül.

Mindezek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy a lengyel gazdasági sikerek - pl. a GDP elmúlt évekbeli látványos növekedése (´93 - 3,8%, ´94 - 5,2%, ´95 - 7%, ´96 - 6,1%, ´97 - 5,7%) - elsősorban a Pawlak-, az Oleksy- vagy a Cimoszewicz-kabinet tudatos és átgondolt gazdaságpolitikájának eredménye lett volna. A legtöbb elemzés szerint a növekedés - amely Lengyelországban már 1992-93-ban megindult - mindenekelőtt a Balcerowicz-program által beindított gazdasági folyamatoknak köszönhető; legfőképpen pedig a lengyel magánszektor dinamikus fejlődésének (a természetes személyek által vezetett magánvállalkozások száma - a mezőgazdaságot nem számítva - 1989-91 között 800 ezerről 1,5 millióra nőtt, ma pedig megközelíti a 2,3 milliót). Ez a szektor a lengyel GDP-nek ma már több mint 60 százalékát adja, és itt dolgozik az összes foglalkoztatott több mint kétharmada. 1993 és 1997 között az inflációt 35-ről 13 százalékra sikerült lefaragni, a munkanélküliség pedig a 16 százalékos csúcsról mára 12-re esett vissza.

szerző
Tálas A. Péter
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs