Az okosan megkomponáltnak mutatkozó kiállítás evvel a fogalomtisztázással indul, amelyet főként arcképek, iratok támasztanak alá. Kár, hogy a tárgyak szintjén nem igazán domborodik ki az új rend mássága, életformájának újszerűsége a nemességéhez képest. Persze nincs mit csodálkoznunk ezen, hiszen a polgári lét számtalan kellékét az arisztokrácia importálta az országba, gondoljunk csak Széchenyi Istvánra, akinek a nevét német nevű iparosok között vezették be a polgárjogot elnyert személyek lajstromába, a polgárkönyvbe, amelyet nem sokkal Buda visszafoglalása után, 1703-ban kezdtek vezetni, és amelybe kezdetben csak katolikus vallásúakat jegyeztek be valamely céh vagy "városi szószóló" ajánlására.
Jó, tudtuk eddig is, hogy az új kézműves-szakmákat főként németek képviselték a még egyesítetlen majdani fővárosban, a kereskedelem pedig macedón, szerb, összefoglaló módon leginkább görögként emlegetett kereskedők kezében volt a reformkor évtizedeiben. E tény megjelenítése is a szöveges tablókra korlátozódik, igaz, láthatjuk például Gumprecht Eduárd üvegesmester polgárlevelét, valamint a "nemzeti divat" megteremtésének szabászati törekvéseit illusztráló rajzokat bőséges mentezsinórral és hatalmas tollas fövegekkel.
Örömmel látjuk a padlón elhelyezett jelekből, hogy a kiállítás bizonyos pontjain fejhallgatón keresztül kiegészítő információhoz juthatunk, például felolvasott idézeteket remélhetünk a tárlók üvegén keresztül nem igazán olvasható családi levelekből. Sajnos azonban csak három működőképes eszköz áll rendelkezésre ezen a hétvégén, a többit "péntekre ígérték", amiből immár a legjobb esetben is hétfő lesz. Igaz, a teremőr készséggel siet a segítségünkre, így a miénk lesz az első szabaddá váló fejhallgató. A kiállítás második felében élvezettel hallgathatjuk egy körülményes precizitással megfogalmazott végrendelet részleteit vagy egy válóperes ügy borús epizódjait.
A pest-budai polgárság mindennapi életének apró mozzanatait hivatottak bemutatni ezek a szövegek, miként Vahot Imre Szerelmi és házaséleti ismeretek tára című munkájának hirdetése, a lőegyleti céltábla, vagy a korabeli biliárdtermekben kifüggesztett "Legujabb átalános labdány-szabályok". Végül is nem kárhoztatható a mérsékelt tárgybőség, a kihelyezett, szellemesen kiválasztott darabok elég koncentráltan sugározzák a hétköznapok színeit, ugyanakkor kétségtelen, hogy mondjuk a mértékletesség polgári erényét egy korabeli tárgycsoport, egy rekonstruált enteriőr hatékonyabban közvetíthetné, mint a pusztán szövegszerű megjelenítése.
Pest és Buda iparosodása, fejlődése önmagában is a reformkorban kezdődött, és a szabadságharc bukása után is folytatódó polgári átalakulást testesíti meg, de ezúttal tudatos törekvésnek tűnik, hogy ne ez a várostörténeti szempont uralja el a látványt. Vannak persze utalások az ipar felpezsdülésére, a pesti városháza épületeinek történetét pedig vetített képek is felidézik - ezzel az erővel már pontosabban is be lehetett volna mutatni, hol is helyezkedett el a régi, lebontott épület, és a kísérő szöveget sem ártott volna precízebb összhangba hozni a képekkel. Ennél azonban mintha elméletibb lett volna a rendezői koncepció, amely a polgár hagyományos fogalmát igyekszik színekkel, élettel kitölteni. Ehhez ugyanolyan jól jön egy csendélet, amely arra utal, hogy közel kétszáz éve is kényeztethette magát osztrigával és gránátalmával a budai "bürger", mint a korcsolyaegyleti bál filigrán táncrendje, vagy egy-egy karikatúra, amely a feltörekvő új társadalmi csoporton gúnyolódik.
Lehet, hogy a kor nem ismert komoly nemzetiségi ellentéteket, viszont a budai és a pesti embert nem látták egyformának a kortársak. "Az épen a furcsaság, hogy e különbség nagyon feltűnő, s mégis ollyan, hogy puszta szóval alig határozhatni meg. Alkalmasint ebben fekszik a bökkenő: a budaiak szeretnének nagyvárosiaknak látszani, a pestiek pedig valóban azok." Az író és lapszerkesztő Nagy Ignác 1844-es faramuci meghatározásával sokra persze nem megyünk, hiába is keressük eme eltérés nyomait a nyomatokon és akvarelleken. Habár nehezen képzelhetni Budára a karikatúrajelenet helyszínét, amelynek szereplői pucér hölgyek kirakatbeli képei előtt haladnak el. A kiállítás minket is elvezet ilyen, 18+ felirattal ellátott sztereoképek előtt, amelyek kukucskálóit - ez elég vicces - gyerekmagasságban helyezték el.
A polgári lét lehetséges emelkedettségét egy mellékkiállítás mutatja be: Házmán Ferenc budai polgármester (1810-1894) pályafutása az ifjonti budai főjegyzőségtől és pozsonyi országgyűlési képviselőségtől a Batthyány- és Szemere-kormányban betöltött tisztségeken, majd a koronázási jelvények Orsova melletti elrejtésén át az amerikai emigrációig ível, amelynek során a derék férfiú egyebek mellett borral kereskedett, selyemhernyót tenyésztett, és kitanulta a fényképészetet. Mivel hűségesküt nem volt hajlandó tenni, csak 1867-ben térhetett haza, hogy aztán Buda polgármestereként a városegyesítés ügyén munkálkodjon. Bátorság, birtok, szabadság: Házmán Ferenc a polgári értékek megteremtéséért élhetett színes és tiszteletre méltó életet.
Budapesti Történeti Múzeum, szeptember 19-ig, ill. október 3-ig
