Soha ne bízz a labancban! Amint teheti, felmondja a semlegességét, ráadásul csakis hajnalban jön rá az ilyesmi, pirkadat előtt. Felriad álmából, s felkiált: Ich kündige ab sofort meine Neutralität!, és egy percet sem tétovázik. Ilyenkor aztán - Budapest környékén a hegyekben, dombokon - megszólalnak a szirénák, s üvölteni kezdenek a megafonok: "Ausztria felmondta a semlegességét, Olaszország felől tömeges légicsapás érkezik". Mondjuk tél van, reggel négy lesz pár perc múlva, most jönne az alvás legkellemesebb szakasza az ébresztőig, mikor épp megjönnének az álmok. De ki kell pattanni az ágyból, beleugrani a surranóba, és rohanás a technikához. A hadműveleti szolgálat (HDM) hálótermei és az irányítórendszer kabinjai közti 100-120 méteres távon, míg végigrohansz a zubbonyodat gombolva, a kialvatlan tekintetű, borostás ÜTI szidja az anyádat, hogy mozogjá' má', te lajhár (egyszer búgócsigát is mondott, szerinte az is valami lassú állat). A légvédelmi rakétákat irányító kabinban aztán elfoglalod a helyed a "számítógépnél", ami helyetted rávezeti a rakétát a pimasz aerodigóra, s megpróbálsz feltűnés nélkül visszaaludni. Igen ám, csak amikor éppen legurulna a fejed, egy borízű hang tudatja ordítva a zárt láncú csatornán, hogy Gyízel rabót!, miszerint a nagy teljesítményű áramfejlesztők elindultak, a légvédelmi rendszer felállt, a rávezetés megkezdődhet. Odakinn, a hóban buta PU-sok (csupa kétméteres, száz-százhúsz kilós csávó, csupa törékeny szívű, remek gyerek) a hangárból kifaroló csőrös Zil alapú nyerges vontatóról pakolják át a beélesített rakétát a kilövőállványra. Az első gép, a bánat tudja, valahol a kies Karintia fölött bemérve, oszt', adj nekik! Tizenegyre taccsra téve a teljes olasz légierő, a veszteségeik kicsivel meghaladják a száz százalékot, Ausztria legszívesebben újra kikiáltaná a semlegességét, de már késő. Mint ahogy késő van már a reggelihez is, arról lecsúsztunk, elvitte a NATO. Mindegy, Budapest légterét védtük!
*
De elvitte a NATO ezt az egész hóbelevancot is, szőröstül-bőröstül. A zsámbéki múzeumban kiállított magyarországi - szovjet mintájú - légvédelmi rendszerek a NATO-csatlakozás után egy másodperc alatt váltak használhatatlan ócskavassá, legalábbis nekünk; mondjuk az itt látható tárgyak múzeumi tekintetben távolról sem csekély, ám harcászatilag alacsony számából és esetlegesnek mondható összetételéből arra következtethetünk, hogy akadt a világon olyan békeszerető kicsiny szovjet utódállam vagy monetárisan partiképes szimpla hadúr, akinek el lehetett sózni a technika még viszonylag újszerűbb darabjait. Mindebből persze az is következik, hogy a Zsámbékon szépen, vonalban felsorakozott légvédelmi eszközök életükben nem túl sokat harcoltak, inkább semennyit. A föld-levegő rakéták ruszki szisztémája, a nagy magasságú légvédelem Volhov nevű technikája és a kis magasságú Dvina (illetve a "harcoló" szárazföldi csapategységeknél rendszeresített mozgó technológiák) a hatvanas évektől szolgáltak Magyarországon, sok dolguk tehát nem lehetett. Most itt sorakoznak, kétségkívül logikusnak ható elrendezésben a nyári napon (hasonló a hasonló mellett), előttük kis táblára ragasztva színes papíron egy amolyan népszerű-tudományos ismertető leírás, s várják az esőt, hogy rozsdásodjanak tovább.
*
Biztosan látott már mindenki elhagyott, üresen álló laktanyákat, ha Budapest környékén kirándult - "lérak" alakulatokkal volt körbeszúrkodva a város. Például Dobogókőre menet, amint elhagytuk Pilisszentkeresztet, az út bal oldalán. Az ablakok kitörve, mállik mindenhonnan a vakolat, tán még a fákról is. A másik ilyet akkor látod, ha Szentendrére mész a Skanzenba, szemben a túloldalon áll az izbégi laktanya, ha lehet, még leabáltabb állapotban, mint a szentkereszti. Mind a kettő légvédelmi osztályok (még régiesebben zászlóaljak) laktanyája volt, csak a telkek maguk megérnek egy nagyobbacska vagyont. Izbégen két osztály is helyet kapott, a kis magasságúak harcálláspontja valahol a Dömörkapu fölött volt, a nagy magasságúaké az Urak asztalán - persze mind természetvédelmi terület vagy legalább nemzeti park, de az átkosban még nem volt akkora divat a bánáti bazsarózsa. E helyeken védték Budapest légterét, s ilyen volt a zsámbéki osztály is, ugyancsak nagy magasságú - ha jól emlékszem, az ott használatos Volhovokból láttam a legkevesebbet ezen a kiállításon -, nyilván senki sem lehet próféta a saját hazájában. A zsámbéki harcálláspont egyébként (épp, mint a másik két említett) csodaszép helyen van, kitüntetett pontjairól messzire ellátni a környéken, nem mellesleg ide költözött a nyári színház is, nyilvánvalóan nem egy kirándulást ér meg, de többet is: ám a dolgok jelenlegi állása szerint mégiscsak akkor leszünk okosabbak, ha Macbeth viselt dolgainak próbálunk utánajárni a helyszínen. Mert későbbi korok katonáinak harcos hétköznapjai ugyan meg nem mutatják magukat itt, azok maradnak a zárt ajtók mögött.
Ne szépítsük, ez a múzeum egy rozsdatemető, semmi más: az első komolyabb (persze az utolsó is egyben) csalódás, hogy az ajtók kivétel nélkül zárva vannak, a kiállított harcászati tárgyak csak kívülről bámulhatók, feltehetően a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv szellemében - ennyiben autentikus az egész, a mondott elv akkor volt legérvényesebb ebben az országban, amikor az itt bemutatott technika épp a fénykorát élte. Na de ma? Az interaktív kiállítások korában?
*
Úgy háromfajta múzeumot különböztethetünk meg ebben az árnyékvilágban, úgyszólván tekintet nélkül a bennük kiállított tárgyak/műtárgyak korára. Az egyik a múltról szól, a másik a jelenről, a harmadik a kiállító monomániáiról - s a felsoroltak keverési aránya adja ki a látnivaló élvezeti értékét. Zsámbékon nagyrészt a jelenről van szó, adott egy csomó ócskavas, amelyeknek valaha volt valami értelmük, most afféle felnyithatatlan konzervdobozként őrzik, hát persze: a szocializmus leheletét.
Földi telepítésű magyar légvédelem fegyvernemi múzeuma - Zsámbék, nyitva április 15-től október 15-ig, keddtől vasárnapig: 10-18 óráig
