Új politikai tömb született az Egyesült Államokban: Taylor Swift rajongói

Külpol

Az énekesnő közéleti hatása eddig is nagy volt, de 2024-ben ott tartunk, hogy a mozgósító erő láttán a demokratáknak kifejezett projektjük lett az énekesnő rajongóinak behúzása.

Taylor Swift mostanában sajnos nem azzal került be a hírekbe, hogy melyik zeneipari rekordot dönti meg, hanem azzal, hogy Bécsben le kellett fújni háromestés koncertsorozatát terrorveszély miatt. Azóta már azt is tudjuk, hogy a veszély megalapozott volt, és iszlamista őrültek tényleg vérengzést akartak rendezni aközött a valószínűleg soktízezer ember között, akik nem jutottak jegyhez az Ernst Happel stadionba, és emiatt egy közeli parkban hallgatták volna a kiszűrődő zenét.

Az ilyen nagyszabású terrorcselekményeket csak ritkán szokás „csak úgy” a tömegben rendezni, általában fontos, hogy a tömegen túl szimbóluma is legyen az elkorcsusultnak és legyőzendőnek gondolt nyugati kultúrának. Taylor Swift pedig kicsit a zenéjétől is függetlenül a gazdag fehér nyugati ember egyik kötelező elemévé vált, akinek közönségén szerencsére nem sikerült demonstrálni, mit gondol erről a világ szerencsétlenebbik fele, puszta létezése viszont politikai döntéseket képes befolyásolni például az Egyesüt Államokban.

Az nagyjából Elvis Presley, de minimum a Beatles megjelenése óta nem újdonság, hogy egy zenei produkció önmagán túlmutató jelenséggé tud válni, és természetesen nem Taylor Swift volt az első, aki megszólalt különféle közéleti témákban.

De olyan, hogy a zeneiparból kinőve egészen konkrét politikai mozgósítások szülessenek, még nem volt.

Ráadásul mindez úgy, hogy magának Taylor Swiftnek nincs hozzá olyan nagyon közvetlenül köze: egyszerűen van neki egy nagyon elkötelezett rajongótábora, ami swiftiesnek hívja magát.

Ez a tábor nemcsak abban egységes, hogy szereti Taylor Swift dalait és nagyon szeretne jelen lenni az énekesnő lehető legtöbb koncertjén, de a tagok nagyon jól kommunikálnak egymással, a rajongói szokásokat pedig egyfajta mozgalommá alakították. Az Eras névre hallgató, már most minden létező rekordot megdöntött turné során például a rajongók házi készítésű karkötőket gyártanak világszerte, ezeket pedig az ottani rajongótársaikkal cserélik el. A karkötőkön különféle üzenetek vannak, a barátságkarkötők újra divatossá tételéhez pedig mindössze annyi kellett, hogy a You're On Your Own, Kid című dal egyetlen sora utaljon a barátságkarkötőkre. 

Mindenki Taylorja

Elsőre persze ez jelentéktelen apróságnak tűnik, de pont ez az a fajta mozgósítás, amiért minden létező politikai szereplő eladná a lelkét is, már ha nem tette meg korábban: egyszerű és szimbolikus, közösség- és hálózatépítő, ráadásul az, hogy valaki barátságkarkötők készítésével tölti az idejét, megdöbbentő elköteleződést feltételez. Nagyon, de tényleg nagyon kevés ember képes akkora ikonná válni, hogy akárcsak megközelíthesse ezt a hatást.

A country popból érkezett, mostanra általános világsztárrá vált Taylor Swift ezt a képességét sokáig nem akarta világnézeti dolgokra váltani, aztán jött Donald Trump 2016-ban, és az énekesnő kitálalt: őt bizony taszítja a homfóbia, a rasszizmus, szigorítaná a fegyvertartást, támogatja a konföderációs szobrok eltávolítását és a nemek közti egyenlőséget, majd a 2018-as félidős választások során már be is állt a közösségi médiában a demokrata jelöltek mögé.

Swiftet a 2010-es években még az apolitikus időszakában különféle neonáci körök akarták magukévá tenni arra építve, hogy egyrészt árja, másrészt azért nem mond semmit, mert ebben a szörnyűséges világban azonnal elhallgattatnák; sőt, egy trumpista oldal kifejezetten „árja istennőként” hivatkozott rá. Annak ellenére, hogy kiderült, az énekesnő más politikai nézeteket vall, továbbra is csak mérsékelt kritikákat kap még a legelvakultabb republikánusoktól is. Ennek egyszerű oka van:

Taylor Swift egyszerűen népszerűbb, mint Donald Trump, vagy bármelyik amerikai politikus.

Swift népszerűsége a 18 és 29 év közöttiek körében 72 százalék, és egy közvélemény-kutatás becslése szerint ebben a korcsoportban 21 százalék mondta azt, hogy Swiftre szavazna Trump és Biden helyett. A demokrata szavazótömb tíz, a republikánus szavazótömb hat százaléka vallja magát az énekesnő rajongójának, ami óriási arány még azzal együtt is, hogy Swift nyílt politikai véleményének felvállalása előtt annyira nem meglepő módon a republikánusok közt is magasabb volt ez a szám.

 
Taylor Swift első koncertje Eras című turnéjának svájci állomásán, a zürichi Letzigrund Stadionban 2024. július 9-én
Fotó: MTI/EPA/Keystone/Ennio Leanza
 

A 2020-as elnökválasztásnál Taylor Swiftnek komoly szerepe volt a szavazási hajlandóság növelésében, és tömegeket buzdított sikeresen választási regisztrációra, de az azóta eltelt négy évben sikerült emelni a tétet. Az azóta már visszalépett Joe Biden kampánycsapata például látván, mennyire rosszul áll a felmérésekben, a New York Times cikke szerint egész Taylor Swift-stratégiát állított fel , ami tulajdonképpen semmi másról nem szólt, mint hogy behúzzák az énekesnő támogatását – de még az is szóba került, hogy a turné valamelyik állomásán színpadra kéne lépnie az elnöknek.

Ez nem jött össze, sőt, Swift a 2020-as helyzettel szemben most látványosan nem beszélt az elnökválasztásról – a tippek szerint ennek köze van ahhoz, hogy Biden nagyon Izrael-párti politikát folytatott, miközben Swift még adományokat is gyűjtött a gázai áldozatoknak –, de a demokraták swiftie-vé válása ekkorra már annyira látványos lett, hogy az ellenoldalnak is kellett valamit kezdeni.

A szélsőségesebbek egyenesen azt terjesztették, hogy Taylor Swift tulajdonképpen a Pentagon pszichológiai hadviselési eszköze az amerikai közvélemény ellenőrzése érdekében. Születtek kevésbé holdkórosnak tűnő konteók is: a trumpisták azzal jöttek, hogy a Taylor Swift-összeesküvés részeként nyerették meg a Kansas City Chiefsszel a Super Bowlt februárban, ugyanis ebben a csapatban focizik az énekesnő pasija, Travis Kelce. Még Biden visszalépése előtt a Guardian arról számolt be, hogy csaknem minden ötödik amerikai úgy véli, Swift része a Joe Biden újraválasztására irányuló titkos kormányzati erőfeszítésnek.

Kicsit azért Trump is megpróbált szerezni pár swiftie-t – a statisztikák szerint Taylor Swiftet a demokraták és a republikánusok egyaránt hallgatják –, és jelezte, hogy az énekesnő biztosan hálás neki, amiért a ciklusa alatt született zenei modernizációs törvénynek köszönhetően egy nagy rakás pénzt keresett. Ez utóbbiról amúgy kiderült, hogy Trumpnak nem sok köze volt hozzá azon túl, hogy aláírta, de az elnökjelölt világában ez már szinte nem is számít hazugságnak.

A lájkokon túl

Joe Biden lemondására Taylor Swift különösebben nem reagált, de úgy tűnik, neki már nem is kell:

Kamala Harris színrelépésével ugyanis azonnal megszületett a cikkünk írása idején már 180 ezer tagot számláló Swifties4Kamala névre hallgató mozgalom,

amit az énekesnő egy 22 éves rajongója, Emerald Medrano vezet. Medrano leírta X-en, hogy fontosnak tartja az amerikai swiftie-k összefogását a választásra, és minél több emberhez el kell juttatni, mekkora károkat okozna az országnak, he Trump győzelmével megvalósulna az úgynevezett Project 2025 (erről ide kattintva olvashat cikket).

„Ha nem akarjuk, hogy a demokrácia véget érjen, akkor tényleg mozgolódnunk kell” – tette közzé Medrano, hogy aztán pártízezer lájk és reblog után megszülessen a Swifties4Kamala. Ez úgy tűnik, nem a lájkokról szól: a mozgalom tagjai TikTokon, X-en és Instagramon kezelnek fiókokat annak érdekében, hogy megfelelő módon terjedjen a Harrist támogató üzenet; csak az augusztus végére tervezett Zoom-felhívásra 5000 ember jelentkezett átbeszélni a stratégiát.  

A Swifties4Kamala nemcsak mémeket gyárt és videós fejtágításokat tart például a Project 2025-tel kapcsolatban, hanem kiviszi a tagokat a valóságba is: hírlevelük felsorolja a részvételre javasolt választási rendezvényeket és egyéb önkénteskedési lehetőségeket is ajánl, miközben továbbra is szerveznek például karkötőcseréket, ahol természetesen az ország sorsáról is beszélgetnek a feketeöves „swiftie-skedés” közben. Az persze még kérdéses, hogy maga a popikon mennyire száll be a kampányba, de úgy tűnik, ez nem is igazán fontos már: „Személy szerint én is nehezményezem azt a visszatérő gondolatot, miszerint Taylornak parancsot kellene adnia a Swifties aktiválásához. Intelligens, nagyon különböző emberek sokszínű csoportja vagyunk, nem pedig esztelen drónok” – mondta Irene Kim, a mozgalom társalapítója. 

 
A Swifties4Kamala bemutatkozása
 

Taylor Swift és a swifties politikai tömbbé válását több trenddel is lehet magyarázni, de nehéz nem észrevenni, hogy köze van a politikában mostanra végbement változásokhoz. Különböző identitások alapján ugyanis eddig is szerveződtek támogatói körök, de a rajongói részleg eddig hagyományosan a legkevésbé hatékonynak tűnt a nemzeti, nemi és hasonló identitások sokasága mellett. Ehhez képest most úgy tűnik, egy énekesnő tábora bármiféle más közös pont nélkül felülírja az egészet, ami arra is rávilágít kicsit, hogy már a politika is rajongásról és rajongótáborok harcáról szól inkább. De azt is nehéz nem észrevenni, hogy

Taylor Swift a mindenki által vágyott, és csak kevesek által elért fiatal szavazóbázist tudja igazán megmozgatni:

azokat, akik jól láthatóan halálosan unják, hogy kiöregedő, a statisztikák szerint belátható időn belül meghaló politikusok hoznak olyan döntéseket, amik aztán a semmiről sem tehető fiatalok életére lesz valamilyen hatással. Már Joe Bidennek is ezért kellett többek közt visszalépnie 81 évesen, és azt is érdemes megjegyezni, hogy a maga 78 évével Donald Trump is bőven nyugdíjaskorú, Kamala Harrisnek a maga 59 évével végre van jövője. Nem véletlen, hogy Barack Obama elnöksége alapvetően jó emlékeket ébreszt ebben a körben, hiszen ő épp azt az előremutató lendületet adta meg kommunikációban, ami még ahhoz is elég volt, hogy az amúgy elég felemás elnökségét visszasírja az ország kék fele. Az a kék fél, amelynek jelentős része mindenkihez képest jobban elhisz valamit egy 34 éves énekesnőnek, hiszen bármennyire is egy tenyésztett szupersztárról van szó, valamennyire úgy tűnik, mégis csak egy közülük. 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.